Erős Vár, 2005 (75. évfolyam, 1-6. szám)
2005-10-01 / 5. szám
75. évfolyam EROS VAR 3. oldal PEDIG ISTEN MINDIG ÚJJÁSZÜLETÉSRE HÍV Olvasd. 1 Korinthus 3:16-21. 488 év ekeiével meg is kérdezhetnénk, hogy van-e még mindig értelme a reformációt ünnepelni, megemlékezni Luther Márton merész és bátor egyházújító munkájáról, mely 1517. október 31-én vette nyilvános kezdetét. A kérdéssel kiderül, hogy nekünk nem október 31-ével, mint valami történelmi ünneppel, nem is Luther Mártonnal, az ő korával, vagy kiállásának következményeivel van tusakodásunk, s mindez mennyit nyom még a mi időnk latjában. A mi sajátos problémánk az, s teljesen mindegy, hogy melyik egyházhoz, felekezethez, vagy gyülekezethez tartozunk, hogy félünk igazán szembenézni ezzel a fogalommal és még mögé is nézni, nehogy az önmagunkkal szembesítsen és velünk szemben elvárásokkal lépjen fel. Ezzel a kifejezéssel, hogy reformáció, inkább történelmi keretekben gondolkodunk, mintsem azt ismernénk fel, hogy a reformáció állandó és elodázhatatlan folyamat, mely nélkül egyszerűen nincsen hit és nincsen hitélet sem. Ünnepet könnyű kiírni a naptárból, vagy figyelmen kívül hagyni. Bár az ünnepek teszik meg azt a szolgálatot, hogy életünk, igyekezetünk, eredményeink vagy bukásaink kellő távlatokba kerüljenek, legyen alkalom a felmérésre, irányvételre, erőnk összpontosítására, amint a jövő felé lépünk. Így éppen a reformáció fogalmának kellene mindnyájunkat arra emlékeztetniem hogy Isten Jézus Krisztusban a mi megújulásunkra nyilatjkoztatta ki Magát. Közénk jött, hogy bennünket Magához formáljon, s mi az 0 népe legyünk. Szekuláris hangoztatásban látszik felülkerekedni az a meggyőződés, hogy a világ emberközpontú; mindennek kezdete és vége az ember, s e kettő között is csak önmaga az, aki számít valamit. Jóllehet sok mindent megoldottunk évszázados, sőt évezredes fejlődés, haladás nyomán, alapvető kérdésekben még mindig tájékozatlanok, tétovák, vág)' éppen vakok is vagyunk. Mi nem rendezzük igazán viszonyunkat Istennel, s nem igazodunk intéseihez, melyek ezt a földi létet kedvezőbben és nyugodtabban alakíthatnák. Csökkenő létszámú egyházakban, gyülekezetekben húzódik meg a keresztyénség tetemes része, mint valami maradék, s alig van hangja, hogy bizonyságot tegyen a krisztusi megújhodás szükségéről. A pénzért, a hatalomért, a hírnévért való tülekedés közepette a keresztyénség mintegy katakombákba szorul. Nyelvét nem értik, viselkedését megmosolyogják, erkölcseit ósdinak mondják, szertartásain elcsodálkoznak, s a többségi elv vagy ún. alkotmányos jog címén kiszorítják a közélet tereiről. S ilyenkor nem is üldözésről, elnyomásról, meghurcolásról beszélünk, hanem azokról a “demokratikus” megkötésekről, melyek szerint Istenre hivatkozni, Bibliát említeni, Jézus Krisztusról bizonyságot tenni nemcsak hogy nem illik, de például még nem is szabad, hacsak nem a templomban, vagy egyéb egyházi intézmények falain belül. Pál apostol fogalomtárából többször előbukkan az ún. emberi bölcseség és az ún. isteni bolondság szembenállása. Ennek magja pedig az, hogy addig míg nem Isten adja, nem Istenől várjuk a megoldásokat, s nem lesz tudatossá bennünk, hogy mindent kegyelemből és bőkezűen bocsát rendelkezésünkre, nem jutunk el sem egyénileg, sem közösségileg olyn állapotra, amelyben valójában és igazán jólérezhetjük magunkat. Valahogy mindig hiányzik valami, valamilyen alkotóeleme énünknek, valami, ami teljessé tenne, és amely beteljesíti rendeltetésünket. Pedig Isten mindig újjászületésre hív. Ahol ezt az Evangélium és az Evangéliumban gyökerező Szentségek a Szentlélek erejével kimunkálták, ott mindig tapasztalhatjuk önmagunkban is az élet pezsdülését és azt az örömet, hogy Isten kegyelme szerint élhetünk és szolgálhatunk az Ő világában. Ezzel szemben nem lehet ott újjászületés, ahol az Evangélium hangja szükségszerűen vész el az állítólagos boldogság hajhászásának zűrzavarában. S éppen ekkor vetkőzünk ki emberi mivoltunkból, mert célhoz csak mások becsapásán, kihasználásán, leértékelésén, vagy éppen kiiktatásán keresztül juthatunk. Csak figyeljünk a hírközegek, az álművészek, a rivaldafényben fürdő sikert elértek bölcseségére, s így lesz nyilvánvalóvá, hogy erényekről, erkölcsösségről nem is esik szó, de értetlenségől annál inkább, hogy miért ijeszőek a statisztikák kábítószer használat, nemi aktivitás, óriásméretű sikkasztások tekintetében, hogy más társadalmi hibákról, el ferdülésekről nem is tegyünk említést. Ezért, ugyan mindig és mindenkor, de egyszer az évben, október táján legalább szándékosan és nyomatékkai kell emlékeznünk arra. hogy Isten bolondsága mellé kell állnunk ebben a világban. Ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus keresztje. Ilyen furcsa az Isten. Nem akar leszámolni a teremtett világgal mindaddig, amíg mindenkihez, átvitt értelemben most már, el nem jut a reformáció alkalma, hogy hittel és bizonyossággal emelje szemét a Keresztre, s abban lelje meg, fedezze fel üdvösségét. Végsőfokon az a meglepő, hogy különféle körülményink közpette, nem kell igazán kutatnunk, hogy kihez és merre tartsunk, hanem arra döbbenhetünk rá, hogy Krisztuséi vagyunk. S abból, ami zsákutca vagy éppen tévút, ami megzavarja a tisztánlátást, ami megrontja a közösséget, abból ez az egyszerű valóság támaszt új lehetőséget, világos alkalmat, mutat új utakra, s formálja Isten új nemzedékét: Ti viszont Krisztuséi vagytok! Itt megáll minden emberi képzelet. Az erőt látszólag a gyenge győzi le. Ott, a Kereszten; értünk, miattunk, s helyettünk szenved halált Isten Fia, mert Ő az egész világotjött megváltani. Feltámadásával pedig megosztja életet jelentő győzelmét mindazokkal, akik egyszerűen, hitből, hálaadó szívvel ragaszkodnak Hozzá, s erről életükkel, cselekedeteikkel készségesen tesznek bizonyságot. Nem mert ők akarták, vagy látták szükségét, hanem mert elfogadják, azaz elfogadjuk, hogy ez az Isten akarata, ez az a folyamat, a reformáció folyamata, amelybe irgalmasságából állított, s amelyben vezet mindenkor. Annak, aki tehát a világ baját vizsgálja, a bajok orvosolhatását fürkészi, annak jusson eszébe, tartsuk mi is eszünkben, szívünkben, hogy Isten már cselekedett. Úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez a szeretet köt minket Krisztushoz, s ez a szeretet késztet arra, hogy egymást is szeressük. A szeretet, amint Krisztusban élünk, mindent meggyőz ebben a világban. bb # Az evangélium annyi, mint "örvendetes tanítás", "vigasztaló jó hír". Mintha egy gazdag ember egy szegény koldusnak ezer aranyat ígérne. Ez az "evangélium", azaz jó hír lenne néki, amit szívesen hallana, és szívből örülne annak. De micsoda a pénz és vagyon ahhoz a vigasztaló, kegyelemmel teljes prédikációhoz képest, hogy Krisztus könyörül a nyomorultakon, és olyan királyunk akar lenni, Aki a halottakat, a bűnösöket, és mindazokat, akik a a törvény alatt, fogságban vannak, örök életre és megigazulásra segíti! + Nem mi vagyunk azok, akik fenn tudnánk tartani az egyházat. A mi őseink sem voltak azok. De az utódaink sem lesznek azok. Hanem az volt, marad, és lesz is az, Aki ezt mondja: "íme, Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." Dr. Luther Márton I