Erős Vár, 2004 (74. évfolyam, 1-6. szám)

2004-10-01 / 5. szám

6. oldal_______________________________ERŐS VÁR _________________________74. évfolyam

EVANGÉLIUM ÉS LELKIISMERET: SPEYER 475 ÉVES ÜZENETE

1529. március 15-e és április 25-e között tartották azt a birodalmi nagygyűlést, amely Speyer II néven vonult be az evangélikus és egyetemes egyháztörténelembe, de a világtörténelembe is.

Előzményként az 1521. évi wormsi, az 1522-es és 1524-es nürnbergi, valamint a mohácsi csata évében megtartott első speyeri birodalmi gyűléseket kell megemlítenünk. Azért is jogos ezt megtennünk, mert ezek a tanácskozások sajátos tartalmi és formai fokozatosságot hordoztak, és, miközben ezt tették érkeztek el — éppen a második speyeri összejövetelen — ahhoz a döntő ponthoz, amelytől kezdődően már minden résztvevő számára világossá vált, hogy a felvetett kérdésre adott választól függően elválnak a lelkek, és ezen keresztül újraértékelődik az evangélium és a lelkiismeret fogalma.

Wormsban egyetlen ember — Luther Márton — állt szemben az akkori világ két legfontosabb szuverénjével, a pápával és a császárral. Ez az egyetlen ember azt mondta ki, hogy a lelkek és a testek látható urain túl van hatalmasabb és erősebb valóság, amely csak az Isten igéjéhez — az 0 törvényéhez és evangéliumához—kötött lelkiismerettől kaphat parancsokat. Ez az egyszemélyes hitvallás és protestáció a pápát és a császárt egyszerre oktatta ki hatalmuk korlátáit illetően. Nem véletlen az, hogy a “kioktatottak” ezt mindketten úgy értelmezték, mint olyan megmozdulást, amely személyüket és hivatalukat támadja, és amelyet ezért a protestáló személlyel együtt sürgősen el akartak tüntetni. A birodalmi átok és a pápai kiközösítés ezeknek a céloknak a szolgálatában állt. Mindeközben a világ két legnagyobb hatalmassága nem vette észre, hogy aki a fenti igazságokat kimondta, az már saját magát is ezeknek az igazságoknak az ernyője alá helyezte, és semmi mást nem akar, mint másokat is hozzásegíteni ezeknek az igazságoknak a meglátására és képviseletére.

A két nürnbergi összejövetel 1522-ben és 1524-ben azt mutatta, hogy Luther már nem volt egyedül a maga igazságaival, hanem jelentős támogatást kapott a két birodalmi gyűlésen megjelent rendek egy részétől. Vallási sérelmek tömegének felsorolása történt meg, reformjavaslatok hangzottak, és német területen, az egyik német városban szabad zsinat megtartását is követelték.

Az 1526-os első speyeri birodalmi gyűlés, mivel egyik fél sem tudta meggyőzni a másikat, köztes megoldásban gondolkodott. Kimondta, hogy “a jövő közös zsinatig mindenki úgy éljen, kormányozzon és intézkedjék a vallásra és a wormsi ediktumra vonatkozó ügyekben, hogy Isten és a császár előtt elvállalhassa a felelősséget.” A Luthert egyértelműen elitélő wormsi határozathoz képest ez a hang inkább a halogató taktika hangja volt, hanem az egyre izmosabb ellenzéknek nemcsak a hozzá, hanem már a beleszólása is a dolgok menetébe. A lényeg itt megint csak nem az volt, hogy a pápa és a császár személyén keresztül támadni az akkori egyházat és a fennálló politikai rendet. Hanem az, hogy a Luther által egy személyben kimondott hitvallás és protestáció pusztán annak igazság-tartalmával többeket meggyőzött. Ezek a személyek pedig tovább vitték az ügyet.

A speyeri II. birodalmi nagygyűlés ezen a háttéren — ezeken az eredményeken és kudarcokon tájékozódva — kezdte meg a maga munkáját. Eltérően az előző zsinatoktól, a résztvevők mind az istentiszteleti életet, mind a véleményeket és állásfoglalásokat illetően két táborra szakadtak. A lélek és a lelki ismeret szabadságát egyszerre hirdető és követelő evangélikusok előtt bezárultak a hivatalos egyház speyeri templomai. Ezért az egyik fejedelmi szálláson gyülekeztek össze. Eközben a másik oldal hitszónoka Faber Johannes arról beszélt, hogy ha választania kellene “az egyház és az Isten igéje között... ő az egyház mellett foglalna állást, mert az egyház nem tévedhet”. Az evangélikusok válaszul címerpajzsukon öt betűt hordoztak — VDMIA —, amely azt hirdette, hogy Verbum Dei Manet In Aetemum, azaz, Isten Igéje Örökre Megmarad.

Öt fejedelem — János szász választófejedelem vezetésével — és tizennégy birodalmi város mondta ki a maga IGEN-jét és NEM-ét a speyeri határozat ellenében. A többség által megszavazott javaslat a wormsi ediktum végrehajtásáról, a vallási újítások megtiltásáról, a mise és a püspöki jurisdikció feltétlen tiszteletbetartásáról, vitairatok nyomtatásának és olvasásának tilalmáról döntött. Ezzel szemben született meg a kisebbség protestatio-ja és apellatioja, amely egyszerre volt tiltakozás és hitvallás. Tiltakozás az ellen, hogy esetleg léteznének olyan helyzetek, amelyekben más hatalmasságok, más törvények, más mércék lennének mérvadók, olyanok, amelyek megszüntetnék a lélek és a lelkiismeret, az Isten igéje és az ehhez kötött természetes értelem együttmunkálkodásának a primátusát. Hitvallás amellett, hogy a lélek számára nem létezik magasabb fórum, mint amelyet Isten igéje — törvénye és evangéliuma— tartalmaz.

Ez volt, és ma is ez az a pont, ahol Speyer II — a maga üzenetével — már nemcsak e magas egyházi és világtörténelmi pillanat felemlegetéseként él tovább, hanem azzal a — most már a protestantizmus számára is könnyen kellemetlenné válható kérdésfelvetésével —, hogy vájjon megőrződött-e ennek az üzenetnek az aktualitása minden korok minden keresztyéné és egyháza számára?! Éspedig abban a formában, hogy a lélek és a lelkiismeret, a maguk Isten igéjéhez — evangéliumához és törvényéhez— kötöttségében megkapják-e a “Number One”-nak kijáró jelentőséget és helyet.

Ha végignézünk az egyháztörténelmen -— legyen szó akár az egészről, vagy a saját egyháztörténelmünkről —, akkor bizony a hálaadás szavai mellé el kell mondanunk a bűnvallásnak és a napi újrakezdést is ígérő hitvallásnak a szavait. A hálaadás szavát — többek között — az is jelentheti, hogy Isten iránti hálával emlegetjük meg, hogy Speyer II újra meg újra megismétlődött. Talán a legkézzelfoghatóbban a XX.században, a Barmeni Nyilatkozatban, vagy annak egyik aláírója, Bonhoeffer Dietrich személyes sorsában, amelyet egy jobboldali diktatúra ellen fogalmaztak meg,. Azután a magyar evangélikus egyháztörténelemben Ordass Lajos püspök ellenállásában egy baloldali diktatúrával szemben, amely a lélek és a lelkiismeret szavát ugyanúgy el akarta hallgattatni, ahogyan azt a keresztyénség kezdetén a császárkultusz, majd századokkal később a francia forradalom is megkísérelte megtenni. Ezekre a jobbról és balról érkezett diktatórikus elképzelésekre az volt a jellemző, hogy nemcsak az emberek földi életének legfontosabb összetevőjére, az anyagi és a szellemi javakra, hanem az emberek lelkére és lelkiismeretére is bejelentették kizárólagos igényüket.

A bűnvallásnak a szavát viszont annak kijelentésével mondhatjuk el, hogy megvalljuk, Isten és emberek, az egyház és a világ színe előtt, hogy az egyes keresztyének és az egyház különféle okokból sokszor kerültek olyan helyzetekbe, amelyben eltávolodtak ettől az igazságtól, és a többség “hasznosabb” véleményét propagálták a lélek és a lelkiismeret Isten igéjéhez — evangéliumához és törvényéhez — kötött folytatás a 7. oldalon