Erős Vár, 2002 (72. évfolyam, 1-6. szám)
2002-04-01 / 2. szám
EROS ©VÁR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 72. ÉVFOLYAM 2002. ÁPRILIS N°- 2(333). vai.72. APmmuispsns-soo 2. SZÁM “ELMEGYEK HALÁSZNI!” Olvasd: János 21:1-14. Hálát adunk a mi mennyei Atyánknak azért a nagy s felfoghatatlan csodáért, hogy kegyelme által ismét húsvétot ünnepelhettünk. S ha kibővítjük látásunkat és hozzáigazítjuk hitünket is, akkor bizonyosak is lehetünk, hogy egész életünk, földi és mennyei vonatkozásban, ebbe a húsvéti csodába van beágyazva. Hiába volt minden mesterkedés, ármány, és cselszövés, hiába fitogtatta hatalmát Herodes vagy Pilátus, hiába a mai fogalmak szerinti koncepciós per a zsidó nagytanács részéről, hiába a 30 ezüstpénzért való júdáscsókos árulás, hiába a tagadás, Isten a maga kifürkészhetetlen módján, mert úgy szereti a világot, végrehajtotta és keresztülvitte a megváltás, a kiengesztelődés misztériumát szent Fia, Jézus Krisztus kereszthalálával és feltámadásával. Senki nem hitte el, hogy a dolgok így alakuljanak. Senki nem emlékezett a próféciákra, senkinek nem jutott eszébe, mit és hogyan is beszélt magáról Jézus. S talán ha emlékeztek is volna, az, ami történt a nagypéntek/húsvét eseményeivel, semmiHAJNALI SZÓ TEGNAP MÉG ZOKOGOTT A KERT, A SÍRBOLT A MINDENNEK VÉGÉT JELENTŐ HÍR VOLT, DE A SÍR ÜRES! KŐ NEM ZÁRJA MÁR: ÖRÖKRE LEGYŐZETETT A HALÁL! SÁMULVA HALL A HAJNAL ÚJ BESZÉLŐT: „NE KERESSÉTEK HOLTAK KÖZT AZ ÉLŐT!" Lukátsi Vilma képpen nem fért be az emberi ismerettudatba. A halál mégcsak hagyjá, az hozzátartozik a múló évekhez, s annak elodázhatatlansága mindennapi életünk szomorú kísérője. De hogy az Emberfiának harmadnapon fel kell támadnia, s ehhez fűződnék a mi örökéletünk, erre nem elegendő a képzelet, sőt bizony néha még a hit sem. Ezt bizonyítja a tanítványok megfútamodása, az asszonyok készülése a halott test rituális ellátására, az emmausi két férfi töprengése, s az újra összeverődő tanítványok kétségeskedése. Beletörődünk a megváltoztathatatlanba, magunk mögé tesszük a szomorúságot, s lelkileg megfáradva igyekszünk szembenézni a napok kihívásaival. Az, akiben bíztunk — gondolják ott és akkor —, aki mintegy reménységünkké lett ebben a megkeveredett világban, aki valami másra, valami jobbra emelte fel tekintetünket, aki az Isten országa megvalósulását, a győzelmet a bűnön, a rosszon, s a halálon ígérte, az nincs többé. Azok pedig, akik az O halálát elősegítették, persze diadalt ülnek, hogy eltették ezt a fantasztát lábaiéi, aki megtérésre hívott, bűnbocsánatot hozott, szeretetre és szolgálatra ösztönzött az emberi lét kettős dimenziójában, vagyis Isten felé és az embertársak között. Ha ezzel befejeződött az isteni közbelépés, akkor nem is hibáztathatjuk a tanítványokat a magukért való aggódásukért, az ügyben való csalódásért, vagy megélhetésük gondjaiért. De ennek a tanácstalanságnak, tehetetlenségnek a sötétségét árasztja el a feltámadás ragyogása, ebbe a levertségi körbe lép a feltámadott Jézus rájuk köszöntve a biztatást, valóra váltva az elhaló reménységet: Békesség néktek! A feltámadott Jézussal való találkozás, s a feltámadott Jézus felismerése hozza létre életünkben a nagy változást, nyitja meg a távlatokat, s avat bennünket az O országa nemcsak polgáraivá, hanem terjesztőivé is. Milyen emberi, hogy Péter napirendre tér az események felett. Elmúlt. Ez a tapasztalatok közé tartozik. Az egykori, felhevülésben kiáltott hitvallásnak nincs jelentősége, s az ijedelemben fogant tagadó szavaknak sincs éppúgy. Az emberek halászására vett megbízatás is érvényét vesztette. “Elmegyek halászni!” Elmegyek újra csak halakat halászni! Ez a magát csalódottnak tudó ember kifogása. A visszahúzódás, az elfordulás, ahelyett, hogy jobban, alaposabban venné szemügyre, vizsgálatra a történteket. Bizony hányán is vannak azok, akiket megszólított Jézus az igében és a szentségekben, s mert a magukfajta reménységet nem érték el, elmennek, Péter szavaival, halászni. Elhatárolódnak a nagyszerű valóságtól, az Istenközelség áldásaitól. Megélünk mi magunkban valahogy. S mindegyik tanítvány megy Péter után. A szakemberek azonban, akik ismerik a haljárást, a vizeket, a hálókezelést, nem fognak halat. Mégcsak nem is dereng bennük talán egy korábbi csodálatos halfogás emléke, amikor a parton álló idegen ennivalót kér tőlük. Önmagunkban, elvonatkoztatva teremtett létünk kereteitől, semmi az igyekezet eredménye. Valaki kell, aki tudja, mire is van szükségünk, hogy helyreálljon az egyensúly, hogy valósággá legyen a szabadulás, hogy éljen bennünk és általunk az az Ország, melyben Jézus a szolgáló király. Ő mondja meg nekik és nekünk, hogy merre vessük ki a hálót, merről várhatjuk eredményeinket, mi módon vehetünk erőt bűneinken, s miként nyerünk békességet ebben a világban és az eljövendöben. Csak Őáltala, csak az Ö hívó és indító szavára, csak az ige által, csak hordozva az Istengyermekséség jelét: a keresztséget, csak táplálkozva nagy alázattal a kegyelem asztalánál az Ő teste és vére által, csak megteljesítve az Ő parancsát, hogy éljünk és szolgáljunk egymásközött szeretetben. Az elgondolkoztató mindebben az, hogy a feltámadott Jézus hozzánk szabja a megtérés, az új életben való járás csodáját. Ott a Tibériás tengernél a halászokat ügyesebb, eredményesebb halászokká minősítette át. így szól bele a mi életünkbe is, kihez, kihez. Milyen az életed? S ránknézve ezt nem az anyagiakra érti, hanem a lelkiekre, a Vele való viszonyra, s a végső reménységekre, mert Ő lesz eljövendő ítélni élőket és holtakat. Hogy Péterék hol ereszszék le a hálót eredményes halfogásra, az
