Erős Vár, 2001 (71. évfolyam, 1-6. szám)
2001-04-01 / 2. szám
ERŐS ©VÁR AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 71. ÉVFOLYAM 2001. ÁPRILIS No. 2 (327), Vol7l, April2001 USPS 178-560 2. SZÁM Ámde - kimondottan húsvéti kötőszó. “Ámde Krissztus feltámadt a halottak közül” - fogalmazza meg Pál apostol lKorinthus 15:20-ban a húsvéti örömhírt, ami azután így kelt visszhangot az ősi húsvéti énekben: “Ámde O feltámadott, áldja Krisztus ajkatok. Halleluja!” Ámde... Elképzelhető köntörfalazást bevezető kötőszóként is. Mi mégis inkább a dacot, a szembeszegülést, a padlóra küldött ember feltápászkodását, a halállal szembenéző élni akarását hallhatjuk ki belőle. Ezért tartozik húsvét lényegéhez ez a kötőszó is. Valami olyasmi történt a nagypénteki gyászt követő húsvéti hajnalon, ami váratlan, ami hihetetlen, ami felborítja a dolgok megszokott menetrendjét: az életet, mint lezárhatatlan árnyék, követi a halál, ámde végre az élet taposott a halál sarkára. Ez a kötőszó azonban arra is figyelmeztett, hogy a húsvéti örömhír nem légüres térben hangzik el. Nagyon is kemény ellenállásba ütközik, amit csak legyőzni lehet, de figyelmen kívül hagyni nem. Hömpölyöghet a diadalmas feltámadási körmenet, magával ragadhat a drámai liturgia húsvét hajnalán, hallgathatjuk a Krisztus feltámadásának az örömhírét, de ugyanakkor olyan nyomasztó szertartásnak is részesei vagyunk, amelyet a halál celebrál, és a tapasztalataink mmistrálnak hozzá. Mert az elmúlás nap mint nap utunkba áll és felhívja magára a figyelmünket. A legtöbbször az értelmetlen formája, amely életeket tör derékba és életbevágó kapcsolatokat szakít szét. A személyes tragédiák terhét mégcsak súlyosbítja a hírközegek által reánk ömlesztett sok szörnyűség a világ minden tájáról: a csont-bőr éhező gyermekekről, merényletek véletlen áldozatairól, békeidőben is patakokban folyó vérről, gyógyíthatatlanul tönkretett környezetről. Kétségtelen, hogy a fenyegetettség érzésének kialakulásában nagy a szerepe az emberi felelőtlenségnek és gonoszságnak. Hogy ma több van-e belőlük, mint máskor, nehéz volna megmondani. Talán gátlástalanabbá váltak. A brutális tettek elkövetői r Ámde... természetesen hallani sem akarnak a feltámadásról. Örülnek, ha legalább a temető röge rejti őket a felelősségre vonás elől. De még elszomoríróbb az, hogyha a jobbító szándék fenekük meg, pedig ez sok bajt ellensúlyozhatnék. Úgy vagyunk, mint ezekben az időkben sok gyümölcsfa bimbója. Megfagy, mielőtt kinyílhatott volna és megtermékenyülhetne egy emberibb élet reménysége. Ahogy nő be a fejünk lágya, úgy válunk egyre cinikusabbá, mert egyre több csalódás igyekszik meggyőzni az áldozatos élet hiábavalóságáról. A bénító csüggedés bizony rátelepedhet még a keresztyén lélekre is. A keresztyén élet nagyszerűségéről és az egyház közösségének a makulátlanságáról szőtt délibábos álmaink és a valóság között elszomorítóan nagy szakadék tátonghat, és amint egykor az Emmausba tartó vándorok, mi is így adunk hangot csalódásunknak: “Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Jézus fogja megváltani Izraelt” (Luk. 24:21). Ezért kell igazat addnunk Pálnak. “Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (lKorinthus 15:19). A szomjúság tantaluszi kínná válhat, ha egyszer már félüdített a forrás, de többé nem férünk hozzá. “Ezért kell - prédikálta egyszer Luther - az aranynál, ezüstnél, táncnál és vigalomnál valami nagyobbnak megvigasztalnia minket. Fütyülhetünk egy keresztyénnek, amit csak akarunk, az nem lesz attól vidámabb.” Keserű tapasztalataink prédikációja elől nem rejtőzhetünk el. Ha befogjuk a fülünk, a szívünk fogja mondani, ha bekötjük a szemünk, bele fogunk ütközni. Mindaz, amit emberi létünk nyűgeiről felpanaszolunk, lehet igaz, ámde Krisztus feltámadt a halottak közül és első hajtása lett az elhunytaknak. Ha pedig Ő feltámadt, akkor minden más megvilágításba kerül. Akkor halála nem a jószándékú álmodozó kudarca, hanem a bűnbocsánatnak, Isten irántunk való szeretetének a záloga. Ha a halál nem tudta fogva tartani Őt, akkor hatalma felettünk sem végérvényes, mert feltámadása értünk is történt. Az Általa tört résen mi is kijuthatunk. Ez ugyan még hátra van, de bármilyen száraznak is tűnjék az ág, ha csak egyetlen hajtás is kiütközik rajta, van benne élet, és a maga idejében a többi hajtás is megjelenik. Luther a szülésnél segítő asszonyokat idézi: “Ha a fej kint van, már semmi baj nem történhet. Ha Krisztus, ami főnk kijutott, akkor Vele együtt bizonyára az Ő tagjai is kijutnak.” Ezzel a távlattal a szívünkben már mindennel dacolhatunk. A mi Urunk akaratával megegyező fáradozásunk nem lesz hiábavaló (1 Korinthus 15:58). Krisztus feltámadása az az archimédeszi pont, amelyre támaszkodva “a sarkaiból fordíthatjuk ki a világot”. Ámde erről meggyőzni magunkat nem lehet ráolvasással. Életben és halálban erőt adó hittel csak maga a Feltámadott ajándékozhat meg, Aki igéjében és Lelkének erejével a mi időnkben is megjelenik közöttünk, hogy jelezze: “a hajtás” él. S ha Ő él, mi is élni fogunk (János 149J ■'* Dr. Cserháti Sándor, egyetemi tanár (Ev. Elei) -------------------------------------------------------------------—Feltámadt! Egy édes titkom van nekem. Fénnyel betölti életem, mosolyra nyitja számat: a Megváltó feltámadt! Nem, nem maradt a sír ölén. Ujjongok az örömtől én, hisz nem vagyok már árva: Nincs többé sírba zárva. Velem van nappal, éjjelen. Mindig velem, mindig velem. Az úton Ő vezérel oltalmazó kezével. Virágok, illatozzatok! Húsvéti, tiszta fény ragyog, elűzve minden árnyat: a Megváltó feltámadt! Túrmezci Erzsébet