Erős Vár, 2000 (70. évfolyam, 1-6. szám)

2000-08-01 / 4. szám

70. ÉVFOLYAM ERŐS ©VÁR 5. oldal Túrmezei Erzsébet, diakonissza főnökasszony, műfordító és költő: 1911 - 2000 * Temetésén id. Zászkaliczky Pál, a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület lelkésze hirdette ez igét * "... nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Korinthus 4:18). Gyászoló Család! Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Több mint száz évvel ezelőtt, a somogy­­megyei Niklán fiatal leány nevelkedett két testvérével együtt. Szabad idejében sok időt töltött a temetőben, gondozta a koszorús költő, Berzsenyi Dániel sírját. Sokat áb­rándozott arról a hatalmas síremlék mellett, miért nem lehetett ő I sköltő. Szerette volna "álmodni a kibeszélhetetlent és érezni aki­­mondhatatlant". De nemcsak ábrándozott, imádkozott is: "...ha gyermekem lesz, azzal áldd meg, / amivel nem áldottál meg en­gem! / Ha gyermekem lész,dalolhassa ki, / mit lelke érez, szíve gondol. / És dal legyen a kacagásból, / és dal legyen a fádalomból". Ez a niklai leány Túrmezei Erzsébet édes­anyja volt. Ezért az édesanyai imádságért vallhatta Túrmezei Erzsébet költő-műfor­dító, diakonissza főnökasszony: "egész köl­tészetem...meghallgatott imádság!" így lett énekké öröme, így lett énekké könnye is. A költő látja és éli ugyanazt a valóságot, amelyben mi is élünk. Ugyanakkor jobban észrevesz visszásságokat, ráérez összefüg­gésekre, nálunknál érzékenyebben reagál szépre is, ijesztőre is. Verseiben egyszerre van jelen a valóság, s a költő belső világa. A tapasztalat és az, amit a tapasztalat kivált belőle: öröme és félelme, együttérzése vagy tartózkodása. Benne van tehát a látható és a láthatatlan is, az ideig való és az örökkéva­ló. S mindezt - a megfogható valóságot és szívének-lelkének válaszát szavakba-mon­­datokba önti, képek és hasonlatok, rímek, ritmus, és más költői eszközök használatá­val kifejezi. "Énekké lesz öröme is, könnye is". A költemény pedig önálló életet kezd él­ni, lelkesít és vígasztal, megszólit és mozgó­sít, felelősségre von és - keresztyén költő esetében - Isten elé állít. Túrmezei Erzsébet Istenben hívő, Krisz­tus-követő költő volt. Olyan valaki szólt hozzánk és szól még hosszú évtizedekig, aki nemcsak megértette Isten szavát, Krisztus evangéliumát, de verseivel erről bizonyságot is tett. Versei bizonyságtételek, igehirdeté­sek, hitet sugárzó, hitet ébresztő és elmélyí­tő prédikációk. Tanítványának kérdésére vallotta: nem volt versíró ceruzája, de őmaga azzá kívánt lenni, azzal a reménységgel, hogy Ura és Mestere néha a kezébe veszi és ír vele. Lesi, várja keze mozdulatát, mert "nincs szebb öröm földön, égen, / mint eszköz lenni szent kezében..." Költői hivatást gyakorolni csak ilyen alá­zattal lehet. Pilinszky János is azt vallotta, hogy a megszületett verset ajándékba kapja a költő. "Ha úgy érzi, hogy ő csinálta, akkor hiú lenne vagy lehetne, de szükségszerűen azt érzi, hogy ajándékba kapta..." Túrmezei Érzsébet versei - többek között - a látható világról szólnak. A költő ott élt a teremtő Isten ege alatt. Jól ismerte, de ver­seivel tanította is, mi mindent köszönhetünk az első hitágazat szerint aTeremtőnek: az életet, s mindazt, amire az élet fenntartása miatt szükségünk van, szeretteinket, eföldi hivatásunkat... Sokat verselt a családjáról, többször állí­tott emléket édesanyjának, nagyanyjának, megírt gyermekkori történeteket... Ünne­pelte a család aprajának születését, köszön­tött keresztelőn és konfirmáción, megéne­kelt balesetet, kórházi napokat, temetést és halál-évfordulót. így búcsúzik temetőkben porladó szeretteitől: "a boldogabb viszont­látásig, az új életre támadásig aludjatok Jé­zus nevében." Költőnk számára a természet az Atya ke­zéről beszél, tőle hull a hópehely, az ősz aranypénze - a nyírfalevél. Neki köszön meg "minden hóvirágharangot, hazatérő ma­darat, simogató sugarat." S Neki köszöni meg az életet, nemcsak a földi létet, de a ha­talmas, halálon is diadalmas Életet, a feltá­madt Krisztust. Sokszor belenéz a csodálkozó, hinni és örülni tudó gyermekszemekbe. Verset ír ar­ról a Jézus születésén örvendező kisleány­ról, aki apját faggatja: "... szalmán feküdt az Isten Fia, s elhagyta értünk az egeket, / ugye édesapám, nagyon szereted?" Célba talált bizonyságtétel ez! - Megénekli a kis Dankó Jóskát, aki bámulja a felhők mögé bújt hold­világot: "csendesen ment el a holdvilág..., lábujjhegyen ment be a menyországba". Na­gyokat, felnőtteket tanítanak a gyermekek, nekünk is meg kell tanulnunk "hinni és örül­ni a csodáknak". A Teremtő jónak teremtette ezt a világot. Túrmezei Erzsébet csatázik "Salamon el­len", aki a Prédikátor könyvében többször hangsúlyozza: "Minden hiábavalóság!" El­lenkezőleg: "...nincs hiába! Minden külde­tés...", a magvetésnek, viharnak, parányi porszemnek, zordon sziklaszálnak küldetése van! A tenyérnyi életű embernek is, aki "áll az Isten tenyerén..." Vallja: "Nem ejt el en­gem az a kéz..., nincs hiába semmi ide­­lenn..." Család, természet, csillogó gyermeksze­mek és küldetés... így élünk mind a teremtő Isten ege alatt, más szóval: így állunk az Is­ten tenyerén. De ott élünk a kegyelem ege alatt is. Az óvó-védő, bűnt bocsátó és üdvösségre hivó kegyelem ege alatt. Luther írta: "isten az evangéliummal új eget vont övéi fölé. A ke­gyelem ege ez. Sokkal gyönyörűségesebb, mint a látható égboltozat". Mintegy hetven évvel ezelőtt egy szeretet­­vendégségen a teríték mellé helyezett igés­­lapon olvasta Jézus Krisztus hívását: "Te kövess engem!" A már megismert Krisztus hívása volt ez, az 0 áldozatáért fogadott a keresztségben mindnyájunkat gyermekévé az Isten. Krisztus meghalt bűneinkért és támadt fel megigazulásunkért. S ahogyan Ő meghalt, nekünk is meg kell halnunk a bűn­nek, s ahogyan Ő feltámadt és él, nekünk is új életben kell járnunk... Ezt a Pál apostoli igét erősíti és alkalmazza tovább Erzsébet testvér: naponta sírba kell tennünk a régit, éspedig a Golgota alatti sziklasírba. A hús­vét reggeli nyitott sír pedig legyen "új éle­tünk kezdete, szent kapuja". "Mindennap belé temethetem régi magam, bűnös életem, s Krisztussal járhatok, Halleluja!" S a követ­kező már a "pünkösdi kérés": milyen jó len­ne, ha amerre megyünk, "virágot lépnénk..." "Amerrejárnánk, szeretetrózsák, jóság, szí­vesség, hűség nyílnának!" Sajnos az élet csalódásokkal, vesztesé­gekkel, kudarcokkal teljes..."Hol a megol­dás? Mindennek vége?!" - kérdezte egy volt népfőiskolása. Vers íródott válaszként: "Ne sírj, nincs vége, jöjj velem! Jöjj új kezdetre, új örömre lelni! Jézusnál most is vár a ke­gyelem, újra kinyílik a holnap... Jézus Krisz­tusnak terve van veled!" így - a kegyelem ege alatt - a szenvedések is "félreismert barátok". Zordarcúak, külö­nös barátok. "Míg véresen küzdünk / csak önmagunk szívét sebezzük, / s könnyeinken átküldőjükre csodálkozunk... (Aztán) meg­látjuk átszegzett kezét / és hálát adni hullunk térdre, / hogy életünket sem kímélte, / se­bezte, verte, úgy szerette. / Rámosolygunk a zord követre, / s meglátjuk benne őt magát." Beköszöntött 1951. Az államhatalom ren­delettel oszlatta fel az egyházi egyesületeket, ez lett a Fébé szétszóratásának ideje is. Kézzel és írógépen sokan másolták és küld­ték tovább az akkor megszületett verset: a "Tedeum fordítás"-t. Túrmezei Erzsébet fordítja az éneket: "Dicsérünk Úristen!" - és

Next

/
Thumbnails
Contents