Erős Vár, 2000 (70. évfolyam, 1-6. szám)
2000-04-01 / 2. szám
70. ÉVFOLYAM EROS® VÁR 3. oldal 80 ÉVE MÁR, DE MÉGSEM FELEJTÜNK, TRIANON! 1920. JÚNIUS 4 [...] Magyarország felosztását indokló érveket keresve gyakran halljuk azt a vádat hangoztatni, hogy a magyarságban nem volt meg a képesség, hogy nemzetiségeivel kulturálisan homogén nemzetté fejlődjék, s nemzetiségei súlyos kulturális elnyomás alatt állottak. Ezért fel kell sorakoztatnunk azokat a motívumokat, amelyek ennek a vádnak jogtalanságát megvilágítják. A nemzetiségek a hazai németek kivételével mind később léptek be az európai kultúrába, mint a magyarság. A síksági pásztort hamarabb vezeti be a földművelés a kultúrába, mint a hegyi pásztort- Az pedig kétségtelen, hogy a hazai nemzetiségeink közül a tótok, rutének, oláhok eredetileg hegyi pásztorok voltak s részben ma is azok. A hegyi pásztornak a kulturális fejlődés bizonyos fokozatait szinte át kell ugrania, a földművelés fokozatát csak részben élheti végig; gyakran közvetlenül kell áttérnie az iparosodásra. így pl. a tótok egy jelentékeny része elérte az iparosodással együtt járó magasabb kulturális fokot. Ahol pedig a táj természeti adottságai a nép magasabb kulturális képességével is párosultak, mint a szepesi németeknél és az erdélyi szászoknál, ott az állítólagos magyar kulturális elnyomás ellenére a hegyvidékeken is magasabb kulturális fejlődés következett el. Ä Magyar-medencerendszer hegyvidékeire a kulturális hatások kétségtelenül az ország centrális területei felől, a főváros irányából áradtak be. A felvidékek földrajzi helyzetük alapján csak a magyar kulturális hatások számára vannak nyitva, de semmiképpen sem a Kárpátokon kívüli kultúrcentrumok vagy kultúrátlanság számára. Hogy a felvidékeket lakó nemzetiségeink nem állottak kulturális elnyomás alatt, azt azzal is lehet bizonyítani, hogy ezek nemzetiségek mindenütt magasabb kulturális nívóra jutottak, mint a Kárpátokon túl lakó fajtestvéreik. S ahol a természeti viszonyok jobban hozzáférhetővé tették a zárt nemzetiségi tömböket a kulturális hatások számára, ott a magyarság kulturális színvonalán állottak, mint az alföldi tótok, a bánsági és bácskai németek. Kultúrtörténeti tény az, hogy az oláhság első vallási könyveit Magyarországon nyomták, Szerbiának hosszú ideig a magyar nyomda adott tankönyveket. A Magyarországon élő nemzetiségek kultúrája nemcsak hamarabb kezdődött meg, mint a Kárpátokon túl lakó fajrokonaiké, hanem magasabb fokot is ért el, amint azt a analfabéták arányszámai bizonyítják. Az kétségtelen, hogy a hazai nemzetiségek alacsonyabb kulturális színvonalon állottak, mint a magyarság és németség, de ezt a nemzetiségek fiatalabb kulturális képességei és lakóhelyük természete kellőleg indokolja. Az is kétségtelen, hogy a magyarság csak magyar kultúrát teremthetett és igyekezett terjeszteni, s nem teremthetett sem tót, sem szerb, sem oláh kultúrát. A dolog lényegében való ellentmondás a magyarságtól azt kívánni, hogy maga teremtsen a nemzetiségek számára idegen kultúrákat. Ahol az ország területén ilyen idegennyelvű kultúrkörök kialakultak, azt a magyar állam sohasem akadályozta. Ha így lett volna, nem fejlődhetett volna ki Erdélyben egy egészen zárt szász kultúrterület. A nemzetiségek kulturális elmaradottságában a magyarság erőszakoskodása számlájára írnak bizonyos földrajzi motívumokból kiinduló akadályozó hatásokat is. Ilyen pl. az az általános jelenség, hogy ahol a magasabb népsűrűségnek fizikai akadályai vannak, ott rendszerint nem fejlődhet magasabbrendű kultúra. Csak ott találunk kivételt, ahol rendkívüli kulturális képességű és nagymúltú népek telepedtek meg hegyvidékeken, mint pl. Svájcban. De van ennek bizonyítéka nálunk is. Ahol magasabb a népsűrűség, mondjuk az ipar lehetőségeinél fogva, ott mindenütt fejlettebb a nemzetiségek kultúrája is, mint a Vág völgyében, a Szepességben, s a szászok földjén Erdélyben. Tehát nem a magyarság, hanem területük természete és saját kultúrképességeik csekélyebb volta tartotta a nemzetiségeket alacsonyabb műveltségi színvonalon. De éppen így nem lehet indokolni a trianoni határt azzal sem, hogy tűzzel-vassal való magyarosítási törekvéseket kellett vele megszüntetni. A magyarságnak a megszállott területekről való kitoloncolását azzal szépítik, hogy az ottlakó magyar elem az őslakok rovására került oda, s ezek voltak a magyarosítási törekvések előőrsei. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a XV. század elején még majdnem egységesen magyar nép lakta a Kárpátmedencét, a lakosságnak negyedrésze sem volt idegennyelvű. Csak a török hódoltságnak a magyarságot pusztító ereje irtotta ki annyira fajunkat, hogy a magyarság aránya a hódoltság megszűnése után leszállóit 45%-ra. Ez majdnem három évszázad alatt 54%-ra emelkedett. Maga ez a tény leghatalmasabb cáfolata minden magyarosítási törekvésnek. És vájjon mit változtatott a trianoni állam rendezés ezen az állítólagos elnyomatáson és beolvasztási törekvésen? A bezárt magyar iskolák ezrei, a szétrombolt magyar műemlékek tömegei, felgyújtott magyar könyvtárak beszélnek arról, hogy mit jelent a balkáni és cseh kultúrának Középeurópa kultúrájára való reábocsátása, s hogy mi a nemzetiségi elnyomás. Csakhogy a folyamat most ellentétes, ha feltételezzük, hogy voltak előbb magyarosítási törekvések a nemzetiségek között. Most azonban dekulturáció folyik a megszállt területeken, amely irtó ellensége nemcsak a magyar, hanem a német, tót, rutén, és horvát kultúrának is! A trianoni szerződés tehát nem szolgál sem általános emberi, gazdasági, és kulturális érdekeket és a megcsonkított Magyarországnak nem hagyta meg legelemibb életfeltételeit sem. Figyelembe kell venni, hogy a nemzet nem múlt nélküli élő test, hanem történelme van, amely történelem a hazai földbe gyökerezik bele. A nemzetet nemcsak a ma élő generációt jelenti. Minden generációval, amely a hazai földön elvégezve munkáját, abba visszatér, növekszik a népnek a földhöz való szolidáris érzése, ahhoz a földhöz, amely neki éppen úgy játéktere, munkahelye, és temetője, mint táplálékot termő földje és biztos otthona. Az elszakított Felvidéken, Erdélyben, a Bánságban, Bácskában, és Nyugatmagyarországon pedig egyetlen csont sem pihen, egyetlen olyan nemzedék sem tért vissza a földbe, amely Csehországért, Oláhországért, és Jugoszláviáért, vagy Ausztriáért végezte volna munkáját és halt volna meg. Ezek az elszakított magyar földek egy évezred munkás, vagy harcos generációival vannak tele! Trianonra nézve nem találhatunk egyetlen megnyugtató mozzanatot sem ebben az államrendezésben, nemcsak mi, hanem az elszakított népek s a rossz lelkiismeretű megszállók, sőt a nyugateurópai hatalmak sem. Trianon egy évezreden át kialakult harmóniát zavart meg a föld és népe közötte. Trianon alapoka talán az, hogy a Nyugat védelmében elvérzett magyarság nem tudta földjét teljesen egyedül betölteni. Enélkül sohasem következhetett volna be. A tatár és török hódoltság nem pusztította el a magyar államot, csak a magyarságot. Következményüket most számítolta le velünk a művelt Nyugat, amelynek most a magyar föld épp olyan erővel kiáltja fülébe, mint a magyar nép: Igazságot Magyarországnak!” Fodor Ferenc tanulmányából kivonatosan. In: Igazságot Magyarországnak, Budapest, 1928.
