Erős Vár, 1999 (69. évfolyam, 1-6. szám)
1999-02-01 / 1. szám
69. ÉVFOLYAM ERGS® VÁR 3. oldal DR. LUTHER MÁRTONNE sz. BÓRA KATALIN 1499. JANUÁR 29-ÉN, ÖTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT Utazzunk vissza az időben az 1509-es esztendőbe. A németországi Grimmához közeli Nimbschen cisztercita kolostorába egy 10 esztendős apácajelöltet hoztak Neve: Katharina von Bora. 1499. január 29-én született, nemesi származású, elszegényedett szülök gyermekeként.. A kolostor, a zárdái élet az elszegényedett, nemesi örökség nélkül maradt gyermekek menhelye is volt. Ilyen kolostorba vitték Bóra Katalint is a szebb jövő és a biztos megélhetés reményében. Fiatal évei a zárdában a regula szigorú szabályai szerint teltek el. A házirend tiltotta, hogy az apácák barátkozzanak egymással. Hallgatásnak kellett uralkodnia, mint Luther erfurti kolostorában. A nővérek előírták, hogy lehajtott fővel és lassú lépésekkel járjanak. A napirendet imádságok és éneklések határozták meg. Katalin itt tanult meg olvasni és írni, valamint a közösen gyakorolt liturgiák alatt némi latin nyelvtudást is szerzett. A zárda falain kívül közben hatalmas változások indultak el Németországban. Luther a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte 95 tételét és ezáltal kezdetét vette a reformáció. Mindaz, ami a zárda falain kívül történt, nem hagyta érintetlenül a zárdában élők gondolkodását, életvitelét sem. A kolostor tagja volt Staupitz Magdolna is, Luther szellemi atyjának unokahúga. Valószínűleg az ő révén jutott el Luther híre és néhány irata a kolostorba. Nagy visszhangot keltett Luther-müvek a következők voltak, amelyekről a kolostor lakói is hallhattak, vagy olvashattak: “A szerzetesi fogadalomról” (1521), “A házaséletről” (1522), “Okolása és felelete annak. hogy miért hagyhatják el a szüzek Istennek tetsző módon a kolostorokat” (1523). A reformáció első éveiben a kolostorhoz közeli Grimma városa is csatlakozott a reformációhoz. Nem telt el sok idő, és a kolostor lakói közül kilenc apáca elérkezettnek látta az időt, hogy Luther szellemében cselekedjék. A kolostorból való szökésüket egy Koppe Lénárd nevű idős torgaui polgár és testvérének fia szervezte meg. Mindketten rendszeresen szállítottak élelmet a kolostorba. Korabeli torgaui krónika szerint 1523. április 5-én, nagypéntek estéjén ponyvával lefedett lovaskocsi várt az apácákra. A szöktetés regénybe illő részlete az, hogy valószínűleg a kocsin heringes hordókban lapulva tudtak a “szökevények” keresztülmenni a katolikus György herceg birtokain. Az apácák így érkeztek meg húsvét keddjére Wittenbergbe. Luther családoknál helyezte el őket. Négyet visszafogadtak a szülők, a többit szerette volna Luther férjhezadni. Bóra Katalint Cranach Lukács és felesége, Barbara asszony a Reichenbach-házban szállásolta el. Reichenbach Fülöp a wittenbergi egyetem magisztere és városi jegyző volt. Az akkor 24 éves lány idejének nagy részét azonban Cranachéknál töltötte, néhány percre lakásától. Ott a sok vendég fogadásában és a felszolgálásban jó segítségnek bizonyult. Gyakran megfordult azonban a híres Fekete Kolostorban, Luther központjában is, sőt gyakran tett látogatásokat Melanchthonéknál. Itt ismerkedett meg a gazdag nürnbergi patrícius családból származó fiatalemberrel, Baumgertner Jeremiással, aki az egyetemen tanult. Nemsokára azonban haza kellett utaznia, így megszakadt az ismeretség. Dr. Glatz Gáspár oklamündi lelkész is megkérte Katalin kezét, de ő semmiképpen sem akart hozzámenni. 1525 tavaszán azonban gyors és váratlan fordulat következett be. Bóra Katalin Luther egyik jó barátjának feltárta a bánatát, hogy a reformátor férjhez akarja őt kényszeríteni. Ám azt is elmondta, hogyha Luther kérné meg a kezét, akkor, azt hiszi, nem mondana nemet. A jó barát közölte a rábízott titkot Lutherrel. Ö, mint egykori bányászfiú, kezdetben gőgösnek tartotta Katalint, most hirtelen egyre gyakrabban tett látogatást Cranach és Reitenbach házánál. A szerzetesi csuhától már megvált, de a szerzetesi fogadalmához még hű reformátor lépése mindenkit meglepett. 1525. június 13-án megkérte Bóra Katalin kezét. Bugenhagen János eskette őket a Fekete Kolostorban. (A Fekete Kolostor az ágostonrendi szerzeteseké volt; a rend feloszlása után ezt az épületet jelölték ki Luther használatára.) Aki fellapozza Luthernek a nagyobbrészt Cordatus Konrád, volt budai első reformátor által feljegyzett asztali beszélgetéseit, az tudja jól, milyen nagy szeretettel volt két évtizeden át kedves, hűséges felesége iránt. Önmagáért, belső értékeiért szerette. “Katámat nem adnám oda sem Franciaországért, sem Velencéért. Először azért, mert Isten adta őt nekem, engem pedig neki, másodszor azért, mert gyakran tapasztalom, hogy más aszszonyoknak több a fogyatékosságuk, mint az én Katámnak. Jóllehet neki is van néhány hibája, azonban még több az erénye. Harmadszor pedig — s ez elég nagy ok, hogy őt szeressem és becsüljem — azért, mert vallásos és becsületes, mint az istenfélő, erkölcsös asszonyhoz illik.” Bóra Katalin valóban megérdemelte a dicsérő szavakat. Egy év alatt újjávarázsolta a Fekete Kolostort. Ha jellemezni szeretnénk Bóra Katalint, fogalmazhatnánk így: Márta típus Márta hibái nélkül. A földiekkel törődő, de az égiekről nem feledkező. Bóra Katalin kitűnően tudott gazdálkodni. Állatokat tartott, szorgalmasan művelte a veteményes kertet. Mindennap hajnali 4-kor kelt és erélyes kézzel végezte sokféle teendőjét. Luther az előbbiért “wittenbergi hajnalcsillagnak”, az utóbbiért “Kata-úmak” vagy “Kata-doktornak” nevezte. A kis szűkös jövedelmet jól be tudta osztani. Sok szegény özvegy, árva is lakott Lutherék hajlékában. Számunkra is tudott mindig élelmet és szállást biztosítani. A földi dolgok mellett a “mennyeiekről” sem feledkezett meg soha. Érdeklődött félje minden munkája iránt. Elkísérte őt egyházlátogató útjaira, Zwinglive! való marburgi vitájára, vagy Koburgba, ahol az ágostai birodalmi gyűlés lefolyását várta meg. Mindig volt ideje férjével való beszélgetésekre és házi áhítatokra. A kátéról azt vallotta, hogy annak minden sora neki szól. Luther Mártonnal boldog, példás családi életet éltek, keresztyén hitben és szeretetben nevelték gyermekeiket. Luther Márton halála után az özvegy papnék szomorú sorsa köszöntött Bóra Katalinra is. Ő így ír: “Azt sem tudom, hogy élek, nem eszem, nem iszom, s aludni sem tudok.” Luther végrendeletében Katalint jelölte meg örököséül. Tudta, hogy rá, az édesanyára, aki szíve alatt hordta magzatait, nyugodtan bízhatja gyermekei jövőjét és megélhetését. A tartományi törvények szerint az ilyen jellegű végrendelet érvénytelennek számított. A szigorú jogszabályok, amelyek igen erélyesen védelmezték a gyermekek és más örökösök érdekeit, az özvegy számára nem biztosítottak egyéb igényjogosultságot “egy széknél és egy rokkánál”. A választófejedelem hatalmi szava mentette meg a doktomé asszonyt ettől a legvégső következménytől. Bóra Katalin még kegydíjat is kapott, de ennek folyósítása gyakran elmaradt háborús események miatt. 1546 végén (Luther februárban halt meg) Bóra Katalin gyermekeivel együtt Magdeburgba menekült, majd onnan ismét Wittenbergbe. Itt kosztosok tartásával tartotta el magát és családját. Az 1552. évi wittenbergi himlőjárvány miatt az egyetemet Torgauba helyezték át, így Bóra Katalin is odaköltözött. Útközben azonban szomorú esemény történt, balesetet szenvedett. Ennek folytán tüdőgyulladást kapott, ágynak esett, s még ugyanezen év december 20-án, 6 évvel félje halála után, ő is elhunyt. Halálos ágyánál három fia vette körül. Utolsó szavai ezek voltak: “Úgy csüngök az én Uram Jézusomon, Ki engem megváltott, mint bojtorján a ruhán.” Torgauban a főtemplomban temették el, s az egyetem rektora tartott felette gyászbeszédet. 500 esztendő eltelte után sok mindent eltakar már a történelem. Mindazok alapján, amit olvashatunk Bóra Katalinról, elmondhatjuk, hogy cselekvésben volt az erőssége. Luther Mártonnak a Szentírás egyedüli érvényét hirdető gondolatait elfogadva, ő azt tekintette feladatának, hogy “eszerint éljen”. Ezért mondhatjuk el, hogy soksok kis fáradságos lépéséből csodálatra méltó egyenes életút alakult ki. Szabados Regina, pécsi ev. segédlelkész. In: Evangélikus Naptár 1999. KANADAI OLVASÓINKHOZ! Gazdasági körülmények kényszerítenek arra, hogy lapunkra az előfizetési díjat évi 12 kanadai dollárban állapítsuk meg, azaz, amint mindig jeleztük, évi 8 US dollárban. Kérjük így azt, hogy az 1999. évre szóló előfizetésüket — netán az előfizetési hátralékokat is — eszerint szíveskedjenek beküldem: 8 US dollárt vagy 12 kanadai dollárt előfizetésül 1999-re és ugyanennyit mindenegyes hátralékos évre is. Az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia tagsági díja évi összege, amiben az előfizetés is benne van — évi 20 kanadai dollár — nem változik. Szíves figyelmükért és megértésükért hálás köszönetét mond a Szerkesztőség.
