Erős Vár, 1993 (63. évfolyam, 1-6. szám)
1993-10-01 / 5. szám
ERGS0VÁU 3. oldal Isten Országa ott van, ahol megbocsátás van Figyelve a körülöttünk zajló életet és az egyes európai tesvérnépek közötti ádáz harcokat, az utóbbi időben a megbocsátás gondolata talán sokunkat is erősen foglalkoztatott. Személyes beszélgetéseimbe is nem egyszer próbáltam bekapcsolni a megbocsátásnak, mint egyetlen megoldásnak a lehetőségét. Bibliaolvasásomat is ez a gondolat vezérelte és mindig csak arra figyeltem, vájjon mit is szól s Szentírás a megbocsátásról. Az Ószövetségben, a Zsoltárok Könyvében gyakran felhangzik az Istentől bocsánatot kereső, bűnbánó, hivő léleknek a szava. De engem most az egyik embernek a másiknak felajánlott bocsánatadása kötött le. Két megható, de egymástól voltaképpen nagyon elszigetelt történetet őrzött meg számunkra az Ószövetség. A két testvér, Ézsau és Jákob között hosszú időn át megszakadt közösségnek megbocsátás által való helyreállításáról szól az egyik 1 Mózes 33. részében. A másik meg Józsefnek testvéreivel való megbékélését írja le 1 Mózes 45. részében. Ezekre úgy kell tekintenünk, mint Krisztusra vonatkozó próféciákra. A Biblián kívüli vallásos irodalomban, gondolok a görög mitológiára, teljesen hiába keresünk valamit a megbocsátásról. Ott csak féltékenységről, bosszúról, élet és halálra menő versengésekről és tragédiákról hallunk. Mohamed is csak azokat szerethette, akik hajlandók voltak őt követni; az ellenzőknek nem tudott megbocsátani. Mai követőinek is olykor nemzedékeken át frissen megőrzött bosszúvágya szinte legendáris. Az Újszövetség a megbocsátás tekintetében egészen más és teljesen új. Jézus mérhetetlen nagy súlyt helyezett a megbocsátásnak az emberek közötti viszonylatban való gyakorlására és szinte forradalmi módon összekapcsolta azt az Isten tiszteletével. Jézus az, Aki összekovácsolta Isten iránt érzett szeretetünket a felebarát iránt érzett szeretetünkkel. Ezt világosan juttatta kifejezésre (Máté 5:23-26): “Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s ajánldfel ajándékodat. Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és hogy börtönbe ne kerülj. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is. ” Jézus ebben a tárgykörben mondta a következőket is (Márk 11:25): “És amikor megálltok imádkozni, bocsássatok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek ballépéseiteket ’. ”Ezt a szoros kapcsolatot Jézus beleépítette abba az imádságba is, melyet mi minden Istentiszteletünk és személyes áhítataink alkalmával is oly szívesen el szoktunk mondani. Talán nem felesleges megjegyezni, hogy a Miatyánk eredeti görög szövegében Jézus az ötödik kérésben a múltidőt használta, ami még nagyobb hangsúlyt ad annak, amiről mi most szólunk. Ez egyéni, szabad fordításom szerint így szólna: “És engedd el nekünk a mi már régen esedékes tartozásainkat, miképpen mi is már elengedtük a velünk szemben hátralékosok tartozásait.” De követve a hagyományos magyar szöveget, az ötödik kérés így hangozhatnék: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek.” Talán nem is volna olyan rossz gondolat, hogy hagyományos szövegünket csak éppen ezen a ponton — figyelmeztetésül — megváltoztatnánk, legalább egy időre. Jézus egészen világosan tanította azt, hogy amíg mi magunk nem rendeztük el megzavart viszonyunkat felebarátainkkal, szinte kár is próbálkoznunk megnyerni Isten bocsánatát és Vele szemben elkövetett vétkeinkért, mert ez a kettő szorosan összetartozik. A különbség az, hogy a mi vétkes tartozásunk Istennel szemben ezerszer nagyobb, mint a mi felebarátainknak velünk szemben elkövetett vétkeik. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasnunk Jézusnak a gonosz szolgáról mondott példázatát (Máté 18:21-35). Figyeljünk erre jól, mert mi pontosan fordítva látjuk a dolgokat; az Istennel szembeni tartozásainkat jelentékteleneknek, de felebarátaink velünk szembeni tartozásaikat megbocsáthatatlanoknak minősítjük. Szinte általános közöttünk, mai keresztyének között az a vélemény, hogy talán, talán még megbocsáthatjuk felebarátainknak sértéseiket, de elfelejtenünk, soha! Ez pedig nem más, mint a megbocsátás teljes tagadása. Jézus nem tette függővé követőinek a hajlandóságát a megbocsátás megadásával kapcsolatban. A megbocsátás gyakorlását szinte parancs formájában adta nekik. A feltámadott Jézus így szólt tanítványaihoz (János 20:23): “Vegyetek Szemléiket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak. ” Itt nincs mit gondolkoznunk. Semmiesetre sem kell a megbocsátással addig várnunk, amíg felebarátunk eljön, hogy bocsánatot kérjen tőlünk, amint az a már említett ószövetségi történetben nyilvánvaló (1 Mózes 33: lkk): “Amikor Jákob feltekintett, látta, hogy már jön is Ézsau... hétszer borult le a földre, amíg bátyjához ért. ’’Ilyen hasonlóra mi rendszerint hiába várunk, és ne is várjunk. Krisztus Urunk szeretete abszolút szeretet volt, így a mi megbocsátó készségünknek is feltétel nélkülinek kell lennie. A keresztfára szegezve, körülvéve azoktól, akik kívánták halálát, Jézus nem méltatlankodott, nem engedte, hogy ajkáról a harag és bosszúállás szavai hangozzanak el. Ő inkább így imádkozott (Lukács 23:34): “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. ’’Amikor mi bűnt követünk el, rendszerint mi sem vagyunk valóban annak tudatában, hogy mit cselekszünk. Amikor gyakoroljuk a megbocsátást, akkor mi Krisztus megváltói művének lettünk eszközeivé. A megbocsátás kegyelmi eszköz. Itt most Krisztus halálának a titkát érintjük: Az önfeláldozás az egyetlen módja megállítani az emberek közötti ádáz háborúskodást. Mi, akik Krisztus szeretetének hordozói vagyunk, nem szabhatunk megbocsátásunknak feltételeket. Amikor valakinek a háza ég, nem kérdezhetjük, hogy megérdemli-e, aki az égő házban maradt, hogy kimentsük, és segítsük a tüzet eloltani. A fuldoklónak is gyorsan segítségére kell sietnünk és nem teszünk fel neki kérdéseket. Mi Krisztus munkatársai vagyunk és magunkat mindenkor azoknak kell tekintenünk. Ahogyan Ő nekünk megbocsátott, úgy nekünk is készeknek kell lennünk megbocsátani. Csak így jöhet békesség erre a földre. T . . „ .... —Tessenyi Kornél, ny. ev. lelkész MISSZIÓS TILALOM Az orosz parlament nemrégen alkotott, de még nem szentesített törvénye szerint tilos a misszionálás olyanok számára, akiknek erre nincs hivatalos engedélyük. Kereken 300-ra teszik azoknak az egyházi, vagy egyházi jellegű csoportoknak a számát, melyek mind Nyugatról, mind Keletró'l elözönlötték az országot. Az ún. misszionáriusok legtöbb esetben képzetlenek, s különösen orthodox egyházi körökben keltettek felháborodást azért is, mert ezek a jövevények semmibe se veszik az (orosz) egyház több mint ezeréves létét és teljesen tájékozatlanok az orosz kultúra és lelkiség vonatkozásában.
