Erős Vár, 1993 (63. évfolyam, 1-6. szám)

1993-08-01 / 4. szám

POSTMASTER: DO NOT FORWARD! SEND ADDRESS CHANGES TO ERŐS VÁR, BOX 602148, CLEVELAND, OHIO 44102. NO.4 (281) VOL. 59, AUG. 1993. USPS 178560

AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA

59. ÉVFOLYAM 1993. AUGUSZTUS 4. SZÁM

FT. D. ORDASS LAJOS EVANGÉLIKUS PÜSPÖKRE EMLÉKEZÜNK

HALÁLÁNAK 15. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL

TORZSA, 1901. FEBRUÁR 6 - BUDAPEST, 1978. AUGUSZTUS 14

PÁSZTOR A VIHARBAN

Tizenöt esztendeje, hogy D. Ordass Lajos, az ágostai hitvallású evangélikus egyház Bányakerületének (majd Déli Kerületének) hitvalló püspöke elhunyt. Bizonyára többen vannak, akik megkérdezik: Miért nem vártam az emlékezéssel tíz évet, mikor a negyedszázados évforduló alkalmából írhattam volna? Válaszom erre egészen egyszerű és kézenfekvő. Hontalanságban élünk, a templomépítő atyák már kihaltak, az egyházfenntartók egyre fogynak, a lelkészek utánpótlása pedig jóformán lehetetlen. Ez az oka annak, hogy a személyes biztonságát kockáztató főpásztorról most emlékezem. Nem valószínű ugyanis, hogy tíz év múlva lesz még emigráns politikai, irodalmi-művészeti, s egyházi sajtó.

Ordass Lajos 1901-ben született. Érettségije után az Erzsébet Tudományegyetem Sopronban működő evangélikus hittudományi tanszéket végezte el, majd Németországban folytatott tanulmányai után szentelték fel. Európai műveltségével, globális látókörével, és lelkészi hivatásában való kivételes felkészültségével kiváló tanára lehetett volna a következő nemzedéknek. Az egyháztörténet, dogmatika, vagy homiletika terén egyformán otthon volt. Mégsem vállalta ezt, mert azért kötelezte el magát a papi hivatásra, hogy pásztor legyen, aki híveinek minden örömében és bajában osztozik. Személyes példamutatásával és Isten Igéjének a mindennapi élet buktatóival való összehangolásával gyülekezeteink tökéletes bizalmát és szeretetét akarta elnyerni. Ezt el is érte, mert hívei korkülönbség nélkül úgy tekintettek rá, mintha apjuk, vagy testvérük lett volna.

Aki hallotta, kiváltképpen kelenföldi gyülekezetében elmondott prédikációit, meggyőződhetett arról, hogy ezek elkerültek minden unalomig ismételgetett pietista közhelyet, de kerülték a tudományos nagyképűséget is. Ehelyett egyszerűségükkel, a krisztusi tanítás hétköznapokba vetett igazságaival tették újjászületett keresztyénekké hallgatóikat. Ugyanakkor ez a biblikus egyszerűség, a lényegre szorítkozó igehirdetés magyar nyelve irodalmi szinten állt.

1945-ben választották püspökké, Raffay Sándor utódjául. Olyan időben, melyhez hasonló krízis soha nem volt hazánk és egyházaink történetében. A bolsevista rabszolgaság kezdete volt ez. Tehát az új főpap feladata és felelőssége kivételes, meg nem alkuvó jellemet kívánt, mert a két háború közötti nagy elődöknek — mint Geduly Henriknek, Kapi Bélának, Raffay

Sándornak — még a magyar jogállam biztosította a teljes vallásszabadságot, módot adott az egyház belső erősítésére és a folyamatos, magasszintű keresztyén nevelésre. Ordass Lajos tulajdonképpen “másodgenerációsnak” számított, amikor a Deáktérre került, s eddig soha nem ismert, abnormis feladatok megoldásával kellett szembenéznie, mint az egyházkerület püspökének.

Széles látókörével, emberismeretével, a bolsevista rémuralom eddig ismeretlen kíméletlenségének tanújaként azonnal felmérte, hogy feladata harc lesz a krisztusi igazságok és közel 450 éves egyháza védelmére, mert a Moszkvából idetelepített prokonzulok történelmi egyházainkban látták a gyarmatosítás legfőbb, talán egyetlen akadályát. Tehát elsőszámú céljuk az Anyaszentegyház hitvalló és ha kell vértanúságot vállaló vezetőinek bármilyen áron való elmozdítása, hogy helyükbe opportunista, gerinctelen, parancsaikat szolgai hűséggel végrehajtó kufárokat állítson a belső rombolás végrehajtására.

Ordass Lajos azzal kezdte püspöki működését, hogy valamennyi gyülekezetét meglátogatta és igyekezett híveinek hitét megerősíteni. Egy ilyen alkalommal találkoztam vele személyesen, 1946júliusában, mikor szülőfalum, Pécel templomában hirdette az Igét. Halkszavú, remekül megfogalmazott beszéde nagy hatással volt a gyülekezetre. Következő nap megkérdeztem a lelkészt, Blázy Lajost, hogy mi a magyarázata e minden kockázatot vállaló főpap önfeláldozó vakmerőségének. Érdekes választ kaptam erre: “Én is megkérdeztem a püspököt” — jó barátok voltak — “és csak annyit válaszolt, hogy olvassam el a XII. Zsoltárt.” Ez valóban annyi