Erős Vár, 1993 (63. évfolyam, 1-6. szám)
1993-04-01 / 2. szám
EROS ©VÁR 3. oldal Minden ember életének célja: “És előszólítván tizenkét tanítványát, hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és gyógyítsanak mindenféle betegséget” és erőtelenséget (Máté 10:1). A világ társadalmi, politikai, s gazdasági problémáiról látszólag nem történik említés, és azokkal kapcsolatban a tanítványok mintha nem kaptak volna semmiféle felhatalmazást. Könnyen azt a benyomást szerezhetjük, mintha Jézus azokkal nem foglalkozott volna, tehát mai tanítványainak sem kell azokkal sokat törődniük. Ha viszont elolvassuk Jézusnak az utolsó ítéletről szóló beszédét (Máté 25:37-46), a kérdés azonnal megoldódik. Ott Jézus többek között ezeket mondta: “Mikor eljő az Emberfia az Ő dicsőségében, és Vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. És összegyűjtenek Eléje minden népet, Ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől”. Hogy kik részesülnek majd az örökélet jutalmában és kik vettetnek majd az örök tűzre, annak ezek lesznek a meghatározói: “Éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, jövevény voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek Hozzám”. Azokat, akik eszerint cselekedtek, igazaknak, akik viszont mindezeket elmulasztották, azokat átkozottaknak mondja Jézus. Ha az idézett két íráshelyet összekapcsoljuk, akkor elénk tárul a keresztyén ember, voltaképpen minden ember életének rendeltetése és célja: Elvinni magunkkal mindenhová Isten könyörülő szeretetének hírét és beleoltani azt mindenbe, amit csak teszünk, és így gyógyítani minden betegséget és erőtelenséget. Mert a teljes igazság ez: “Nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név — ti. mint a Jézusé —, amely által üdvözölhetnénk” (Cselekedetek 4:12). Ez csak visszhangja Jézus szavainak, melyek szerint “Senki sem mehet az Atyához, csakis Énáltalam” (János 14:6). E szavaival Jézus rávilágít az ember minden betegségének és gyengeségének igazi gyökerére, az Isten szeretetének hiányára. Gyógyulás csak ott következik be, ahol Krisztusnak sikerül helyreállítania az Istennel való szeretet-viszonyunkat. Ez mindig magában foglalja embertársainkkal, mint testvéreinkkel való szeretet-viszonyunkat is. E szeretet nélkül teljesen hiába foglalkoznak képviselők és szenátorok új törvények alkotásával, és hiába próbálnak forradalmárok kigondolni új gazdasági és társadalmi rendszereket. Hallatlan nagy feladat hárul tehát ma a keresztyén egyházra és annak híveire. Sürgősen ki kell lépnünk megszokott védekező állásainkból és át kell mennünk “támadásba”, hirdetve Jézus Krisztus evangéliumát. Mert a mi korunk igazi problémái sem gazdasági, egészségügyi, vagy lélektani természetűek, hanem az, hogy elfordultunk Istentől, Aki magát a Szentírásban oly világosan kinyilatkoztatta. Milyen meggyőzően is magyarázza ezt nekünk Karner Károly, volt teológiai professzorunk “Időszerű Hitvallás”) 1989) c., személyes hitét összefoglaló és ránk örökségképpen hagyott szép bizonyságtételében. Hadd idézzek abból: “A felvilágosodás óta ti. Isten látszólag megszűnt az emberi lét központja és irányító hatalma lenni. Képpel kifejezve: A felvilágosodás előtt — ha emberi életünket mintegy rávetítjük egy papírlapra — az élet különböző vonalai egy központban, az életünket teremtő és meghatározó Istenben futottak össze. Gondoljuk el, mi történik, ha a lapnak azt az oldalát, amelyen ez a központ van, levágjuk. A vonalak — életünk vonalai — megmaradnak, mint azelőtt voltak, de a központ nélkül a ‘semmibe’ futnak. Ezért kuszálódnak össze az életútak és az emberi lét értelmét meghatározó ‘vonalak’. Értelmünk, akarásunk törekvései nem kevésbbé, mint vágyódásaink.” Az egyén elveszti tájékozódóképességét, és az a társadalom, melyben az ilyen megzavarodott emberek túltengenék, anarchiába, káoszba süllyed. Mert ahol nincs abszolútum, azaz mindenki által elismert feltétlen tekintély, ott már nincs sem jó és rossz közötti különbség sem. Mindenki csak magát tekinti a világegyetem központjának. Nem hajlandó magát alávetni semmiféle törvénynek, még az erkölcsi törvényeknek sem. Csak az a jó, ami neki tetszik. így fokozatosan szétforgácsolódik minden emberi közösség, a házasságtól és a családtól kezdve. Bármilyen lehetetlennek és reménytelennek is látszik Jézus mai tanítványainak a küldetése, a való igazában mégsem olyan nehéz. Talán valamivel könnyebb, mint “tegnap” volt. A reneszánsz és a humanizmus (XIV., XV., és részben XVI. század) és az azt követő felvilágosodás (XVII., XVIII., és részben XIX. század) korában, amikor elindult és folytatódott az ún. autonóm ember végzetes gondolata, még nem számoltak annak szomorú következményeivel. Még nem sejtették, hogy az mély pesszimizmusban és szellemi—erkölcsi káoszban fog végződni. S igen nehéz volt az egyháznak és híveinek a helyzete, mert az autonóm ember gondolatát, mely szerint nem Isten, hanem az ember a világegyetem központja, ragyogó elmék kapták fel és fejlesztették tovább. Csak a legismertebbeket sorolom fel: Descartes, Locke, Voltaire, Hume, Kant, Hegel, Rousseau, Feuerbach, Kaeckel, Jaspers, Heidegger, Nietsche, Huxley, Marcuse, Malraux, Camus, Sartre. Közülük csak egy is elég lett volna, hogy az egész emberiséget megzavarja. Valóban ma is ezeknek a nagy gondolkozóknak a szellemét képviselik íróink, tudósaink, művészeink, gazdasági, politikai, s társadalmi nagyjaink legtöbbje, Újságok magazinok, a filmipar, s vele együtt a televízió Isten Országa tulajdonosai, irányítói is. A keserű gyümölcsök érőben vannak. Mindenfelől egy közös üzenetet sugároznak felénk, mely szerint a világegyetem egy nagy véletlennek köszönheti létezését és ezért seholsem tapasztalható valami célszerűség, semminek sincs, beleértve az embert, célja, értelme. Ez tükröződik visza a zenében, művészetben, az ezerféle kultuszban, excentrikus, okkult, pszichodelik, keleti jelenségekben, a rokendrol muzsikában, táncokban, s különösen a kábítószerek népszerűségében. Ebben a mai világban Krisztus egyháza maradt meg számunkra az egyetlen szolid, tartós talajnak lábunk alatt. Ez, hála Istennek, még áll. Isten nem hagyott el minket, hanem éppen a reneszánsz idején támasztotta a reformátorokat, küldte el Wycliffe-t, Huszt, Luthert, Melanchtont, Kálvint. Micsoda szép küldetést is örököltünk tőlük, azt, hogy bizonyságot tegyünk a Szentírásban hozzánk szóló Istenről, aki értelmet és célt adott életünknek. Bár mi is egykor így búcsúzhatnánk el egymástól: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megad nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését” (2Timótheus 4:7). —Tessényi Kornél, ny. ev. lelkész. Elindulni a kereszt alól Boldog titok: a Golgotán kezdhetek el minden napot, megköszönve a meghálálhatatlan, csodálatos áldozatot... s akkor csupa fény lesz a reggelem, minden úton ez a fény jár velem. Hisz bűnteher és gondteher lehull és ottmarad a szabadulást hirdető krisztuskereszt alatt! Szabad szívvel, kézzel indulhatok, ha várnak rám az új feladatok. Biztatóbb, szebb és boldogabb új reggel lehet-e: elindulni, mint Isten megváltott gyermeke, kinek szíve szerétéiről dalol, a Golgotáról, a kereszt alól. —Túrmezei Erzsébet
