Erős Vár, 1991 (61. évfolyam, 1-6. szám)
1991-10-01 / 5. szám
EROS® VÁR 5. oldal „Tessék a sót továbbadni!” AZ ÉLETET KÉPVISELJÜK, NEM A HALÁLT! Egy emberöltővel ezelőtt, ha valaki mások társaságában a halálról kezdett beszélni, az illetőt életellenes árulónak tekintették. Ha valaki meghalt, azt az élők sorából elköltözöttnek nevezték; ritkán merték kimondani, hogy „meghalt”. Mi mostanában éppen ellenkező elgondoláséi világban élünk. Amerikai kortársainkat halál-megszállottság jellemez. Hírlapok, folyóiratok, könyvek, TV-hírek és -programok gyakran foglalkoznak a halál témájával. Statisztikai adatok szerint az USA-ban évente 2,100,000 ember hal meg. Ebből 1,700,000 azoknak a száma, akiket kórházakban, gondozó otthonokban ér el haláluk órája. Mivel az öregek kétharmada hosszú ideig, olykor évtizedekig csak tengődik, gyakran adódik helyzet, amelyben valakinek határoznia kell, éltesse-e az orvos az élet és halál között sínylődő gyógyíthatatlan beteget mesterségesen, gépek segítségével, vagy nyújtson az orvos a betegnek segítséget fájdalomnélküli, csendes halálba menetelre (eutanázia). Ma sokan aggódva kérdezik: Ki és mikor mondja ki a döntő szót akkor, amikor végső betegségben sínylődünk? Nemde azok lesznek az eutanázia első áldozatai, akiknek elfogy utolsó megtakarított pénzük és nem képesek fizetni a haszonelven működő gondozó otthont? Washington állam polgárai lesznek az elsők, akik ezév őszén új törvényjavaslat mellett vagy ellen szavaznak, amely felhatalmazza a kezelőorvost arra, hogy segédkezzék a reménytelenül szenvedőnek, hogy halála gyorsabban következzék be. [A “death with dignity"kifejezés a mesterséges vagy szükségtelen életbentartás elutasítására vonatkozik; teológiai kérdés azonban, hogy hivatkozható-e „méltósággal” való halál a bűneset folytán halandóvá lett ember számára. —Szerk.] A törvényjavaslat megköveteli, hogy a beteg idejében, írásban kérje orvosát erre a szolgálatra, két tanú jelenlétében. A tanúk nem lehetnek rokonok, örökösök, vagy annak az intézménynek az alkalmazottai, melyben az illető beteget ápolják. A közvéleménykutatás eredménye arról tanúskodik, hogy Washington állam lakosságának a 60%-a a javaslat mellett van. Természetesen sokan érzik a sok, idevágó erkölcsi és vallási kérdés súlyát. Különösebb vallási és erkölcsi problémákat ébreszt bennünk a 40,000 tagot számláló Bürök Társaság működése. Ez a társaság azt hangoztatja, hogy olyan betegeknek, akiknek életéből hiányzik a megelégedés és az életöröm, azoknak joguk van orvosuk, barátaik, vagy rokonaik segítségével meghalniuk. A társaság vezetője írta a „Final Exit ’’(„Végkimenetel” [?]) című, 181,000 példányban megjelent könyvet. Ebben az író részletes utasításokat ad betegeknek az „önmegszabadítás” és a „segített” öngyilkosság végrehajtására. Annak, aki a könyv szerinti utasítások alapján szerettei szemeláttára meghal, lehet csendes végkimenetele, de azoknak, akik hátramaradnak, számolniuk kell őrlő kétségekkel, bűntudattal, s talán még önmaguk megvetésével is. Isten életet szerető ösztönnel teremtett minket. A végkimenetel gondolata Isten elleni lázadásból és a szenvedés-valóság elkerülésének a kívánságából ered. Ha volt valaki, aki valaha sokat szenvedett, az Jób volt. Testi szenvedései közepette keletkezett lelkitusáit „barátai” — ha lehet őket így nevezni — vádaskodásokkal tetézték. Elkeseredett felesége Isten megátkozására, életének végetvetésére szólította fel (Jób 2:9). Jób azonban kitartott. Hitt Istenben, Aki megkönyörült rajta, s gazdagon megáldotta életének alkonyát. Isten könyve életre, nem halálra készít fel minket. A Krisztusban hívők végkimenetele egészen más A keresztyén ember, Pál apostol módján, vágyakozhatik a földi életből való eltávozás után: „Kívánok elköltözni (Filippi 1:23). Az apostol óhaját „elköltözésre”, „kimenetelre” nem ostoroztatás, nem a börtön sivársága, s nem a vértanú halál lehetősége kényszerítette ki leikéből. A Filippibeliekhez írt, legörömteljesebb levelét éppen a római börtönben írta. Hát akkor miért kívánt ő e földről elköltözni? Mert kívánt „a Krisztussal lenni”! Az apostol nem csupán meddőn vágyakozott az örökkévalóság után, hanem szíve teljes bizonyosságával vallotta, hogy amikor „e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben” (2Korinthus 5:1). A keresztyén ember létének a halál nem végső ténye, hanem közbeeső eseménye. Nem létünk megsemmisítője az, hanem új életbe való átvitelünk eszköze. Jézus Krisztus megtörte a halál fulánkját és „világosságra hozta az örökéletet az evangélium által” (2Timótheus 1:10). Jézus, Aki a Feltámadás és az Élet, Ő a mi reménységünk! Krisztusba vetett élő hitünk megóv minket a kínos szenvedés félelmétől, hitetlen jajveszékeléstől, meg annak a gondolatától, hogy „végkimenetellel” végezzük be földi életünket. Imádságot meghallgató Istenünk megadja nekünk is azt a lelki békességet, sőt örömöt is, ami jellemezte Pál apostol életének a végét (lásd, Filippi 4:4-6). Készek vagyunk a maradásra, munkálkodásra Amikor Urunk kegyelme megérleli bennünk az Ő közelsége utáni vágyat — „mert sokkal inkább jobb” —, mi is kívánhatjuk a földi életből való „elköltözést”, „kimenetelt”. De végső „kimenetelünk” idejét nem magunk határozzuk el, s módját nem önkezünk cselekszi meg. Ebben a tekintetben is Pál apostoltól tanulunk. Jóllehet az ő szíve olykor a mennybement Krisztus közelségében kívánt lenni, apostoli lábai azonban szolidan álltak itt a földön. Ittmaradási készségét így fejezte ki: „E testben megmaradnom szükségesebb ti értetek” (Filippi 1:24). Mi, mai keresztyének sem lehetünk önzőek, magunk előnyét keresők, lelkiboldogságukat élvező személyek. Mások testi, lelki szükséglete cselekvésre szólít. Ezév augusztus 27—28-án közvéleménykutatók telefonon ezt kérdezték 1,000 amerikaitól: „Ha gyógyíthatatlan betegségben tengődnék, gondolna-e öngyilkosságra?” A kérdezettek 32%-a igennel, 59%-a nemmel válaszolt. A mai materialista szellemben felnőtt, szenvedő ember számára a „végkimenetel” megoldásnak látszik, s nem gondol kárhoztatásra, Istentől való elvettetésre. A szenvedés valóságát kerülő világunkban szükség van az örökéletben való reménységünk „só”-jának a továbbadására, mind hitetlenek, mind hívők javára. Idő hiánya miatt nem küldök mindig hosszabb levelet beteg ismerőseimnek. Inkább levelezőlapra írt pár együttérző mondathoz bibliai Igét csatolok. Nemrégiben beteges, öreg ismerősünknek bíztatásul a 71. Zsoltár 9., 17., s 18. versét írtam. Meglepetésemre és nagy örömömre a néhány nap múltán érkezett válaszlapon 2Korinthus 4:16-18 állt. (Tessék mindkét bibliai helyet felütni!). A szenvedés iskolájában, hitében elmélyült testvér reménységes üzenetéért hálás vagyok az Úrnak. Úgyszintén áldom Istent azokért az önkéntes férfiakért és nőkért, akik szeretetházakban vagy magánotthonokban önfeláldozóan szolgálnak rákbetegségben szenvedőknek és családjaik javára is. Annak bizonyságául, hogy mire képes a segítőkész szeretet, megemlítem azt,
