Erős Vár, 1991 (61. évfolyam, 1-6. szám)

1991-10-01 / 5. szám

POSTMASTER: DO NOT FORWARD! SEND ADDRESS CHANGES TO ERÖS VÄR, BOX 602148, CLEVELAND, OHIO 44102. NO. 5 (270). VOL. 57, OCT. 1991. USPS 178560

AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA

57. ÉVFOLYAM

1991. OKTÓBER

5. SZÁM

AZ EMBER HIT ÁLTAL IGAZUL MEG

A nyolcvanas évek első felében úgy látszott, mintha a reformáció mondanivalója homloktérbe került volna, mintha végre hallaná a világ, az emberiség azokat az alapvető igazságokat, melyeket a reformáció felszínre hozott. Különösen is azt a megértést, ami Isten és az ember viszonyára vonatkozik. Emlékezhetünk, hogy az Ágostai Hitvallást milyen nagyszerű iratnak és még jóformán egyetemes egyházi hitvallásnak is tekintették. Luther Márton is nagy ünneplésben részesült mindenki részéről. Az egyetemes egyház méltó tanítójának és doktorának minősítették. S Bach János Sebestyént, a reformáció fennkölt zenei tolmácsát újra meg újra úgy magasztalták szerte a világon, mint az ötödik evangélistát. Könyvek, tanulmányok százait adták ki, s vége-hossza nem volt az előadásoknak, vitaesteknek, vagy éppen ha ngve rse nye k ne k.

Ezért talán van, aki meg is kérdezhetné, illendő-e még, hogy a minduntalan visszatérő októberek 31. napja körül foglalkozzunk a reformációval, azokkal a kérdésekkel, melyeket a XVI. században vetettek fel. Nemde, ilyen modernkori emlékünnep bizonyára régi sebeket tép fel, s azok akik, látszólag már együttlépnek, ismét szembefordulnak egymással. Hiszen végre megértük az ökumenizmus korát, s egyre-másra folynak a tárgyalások felekezetek, egyházak között, hogy mindjobban egyengessék az egymáshoz való közeledés útját.

Az ökumenizmus azonban többet még, mint kölcsönös türelmet, ha igazán, nem nagyon ért el. S hiába a megegyezések hosszú sora, még mindig legfeljebb csak mostohatestvérei vagyunk egymásnak, bármely egyházat, felekezetet tekintve. Még sok időre és a Szentlélek indíttatására sokkal erősebb figyelés szükséges ahhoz, hogy testvérekké váljunk minden tekintetben. A tanítás és a gyakorlat terén még eléggé messzejárunk egymástól.

A reformációban kovácsolódott hitelveket azonban nem szabad polémikusán felfogni. Lebontjuk róluk az akkori kornak különféle burkát, s marad az alaptétel a maga megfoghatatlan egyszerűségében: „Az ember hit által igazul meg” (Róma 3:28). Ebben a rövid mondatban kerül kifejezésre az Evangélium igazsága, Isten és az ember üdvösséges kapcsolata. S ennek a tételnek a hangoztatása ma is éppoly vehemensen szükséges, mint 474 éve. Jézus Krisztusért, a kereszten áldozati halált szenvedett Fiáért, Isten bennünket igaznak mond. S ez az Isten előtti igazzá válás egyedül és kizárólag hit által lesz a miénk. Istent ki nem fizethetjük, Vele nem alkudozhatunk, Előtte érdemeket nem csillogtathatunk. De ha hittel ragadjuk meg megigazító kegyelmét, igazzá is leszünk.

Ezzel a kérdéssel azonban még mindig szembenállunk. Szembenállunk magában a reformáció egyházában is, melyben sajnos elsekélyesedni látszik a reformáció értékelése. Ami illik, azt elmondjuk, de a megnyilvánulások sokszor ellentmondanak annak, amit mondunk. Hitünktől a jócselekedetekhez, az erényekhez igyekezünk, s fel-felhangzik megint ama farizeus módjára a dicsekvés, amivel Istent létünkre nézve befolyásolni kívánnánk. „Jók” vagyunk, „erényesek”, „becsületesek”, „tisztességesek”. Csak éppen bűnösök nem. A „bűn” fogalma idegenné vált számunkra. A „kereszt” vallásos csecsebecsévé; nyakláncon lóg, a gomblyukban díszelkedik, vagy éppen fülbevalóként. Az „ó, én nyomorult ember” sóhaj legfeljebb földi sikertelenségek kapcsán hagyja el ajkunkat, de lelkiekben inkább perlekedünk és Istentől követelünk számadást. A tan, tanítás lehet a legbiblikusabb, de mit ér az, ha ezzel

szembekerül a gyakorlat. Ha nincs bűntudat és bűnbánat, hogyan legyen bűnbocsánat, s mi értelme van a golgotái keresztnek?

De micsoda kísértések közepette kell élnünk! A szekularizáció ezerféleképpen hirdeti az emberközpontú életet. Elmosódtak már a határok a szabad és nemszabad, az illik és nemillik között. A szabadosságnak nincsenek fékei. Csak jogok vannak, de kötelességek nincsenek. A hírközegek mindmegannyi módon a szenvedélyeket korbácsolják fel és a kielégülés lehetőségeit pertraktálják. Újabbkori, tetszetősen csomagolt pogányság hódít tért, melynek nincs érzéke az emberi problémák iránt. Ezért is megosztott a mi világunk. S a kínálkozó lehetőségek közepette cseberből vederbe lép az emberiség, hiába remélve bajaira, nehézségeire, létkérdéseire a megoldásokat.

A reformáció eseményére ezért kell bensőségesebben emlékeznünk, s ezért kell a reformáció szükségét továbbra is hangoztatnunk. Az Evangéliumot kell hirdetnünk, azt, hogy Isten és az ember viszonyában Isten megtette a Magáét és teszi minden ember számára mind a mai napig is. A kereszthez való térés nem valami ájtatossági gyakorlat, hanem az alapvető tétele az ember újjászületésének. Az “íme, mindent újjá teszek” ígérete Jézus Krisztusban lesz élő és éltető valósággá. Ehhez, az emberiség, az ember bűneiért szenvedett, meghalt, s az ember megigazulására feltámadott Jézus Krisztushoz kell járulnunk, hogy Benne és Általa legyünk új, igaz emberekké. Amikor majd igazán merünk eszerint a tétel szerint élni, munkálkodni, s meg is halni, hogy “az igaz ember hitből él”, akkor tehetjük csak kérdés tárgyává, hogy szükséges-e még reformációi évfordulót ünnepelni. De addig...