Erős Vár, 1991 (61. évfolyam, 1-6. szám)
1991-04-01 / 2. szám
EROS® VÁR 5. oldal „TESSÉK A SÓT TOVÁBBADNI!” Mit mondjunk az újjászületésre nézve? „Áldom az Urat rákbetegségemért”, mondotta a félsötét kórházi szobában fekvő beteg a látogatására érkező lelkészpárnak. Ebben a hálaadásban szűkölködő világban hallottam Isten jóságát dicsérni akkor, amikor valakit jószerencse ért, vagy amikor Krisztus, az Áldott Orvos valakit súlyos betegségből engedett felgyógyulni. De ez volt az. első — és az egyetlen — eset, amikor halálos beteg szájából hallottuk Isten dicséretét, rákért! Beteg barátunk esetéhez hasonló körülmények között hallottam embereket jaj veszékelni, zúgolódni, a „Miért éppen ép?” kérdést az ég felé kiáltani, vagy éppenséggel Istent még gyalázni is; de senkit sem hallottam, eddigié, Istent magasztalni. Mindkettőnket meghökkentette ez az üdvözlés a beteg szájából. Korábbi találkozásokkor — finn lelkészi kapcsolatokon keresztül — soha nem említette, hogy tíz évvel azelőtt rákoperáción esett át. Most, amikor feleségemmel meglátogattuk a kórházban, részletesen elmondta élete fontos eseményeit. A rákoperáció gondolkodóba ejtette annakidején. „Hova tartok? Mi az életem végcélja?”, kérdezte önmagától. Az örökkévalóság ügye fontossá vált számára. Mint az éhes farkas áldozatát, ösztövérséget szenvedő lelke (Zsolt. 106:15) úgy nyelte Isten Igéjének szebbnél szebb ígéreteit. Az Ige mennyei mannaként táplálta hitét és az örökélet iránti reménységét. Tudta, hogy a nagy, gyökeres változás, melyen Isten Szentleikének hatása alatt keresztül ment, nem más, mint az újjászületés csodája. A benne történt átalakulásért, változásért áldotta Istent a beteg kórházi ágyán. Elbúcsúzásunk előtt felolvastam 1 Péter 1:3-9 részt, majd a beteg, s mi, látogatók hálaadásra és könyörgésre kulcsoltuk kezünket. Alig két héttel később már az örökhazában nyert bizonyosságot a jelzett Ige igazságáról. Él-e még bennünk a feltámadás üzenete? Kedves Testvérem, aki ezeket a sorokat a feltámadás ünnepének, húsvétnak talán harmadik hetében olvasod, tudod-e, hiszed-e, hogy Isten a feltámadás dicső napján bebizonyította: Ő erősebb a halálnál, s a halál nem tarthatta Szent Fiát fogva. Jézus feltámadása mindmáig hirdeti, hogy Ő győzedelmeskedett az emberi lét utolsó ellenségén, a halálon. A feltámadással beteljesedett Jézus szava: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Ján 11:25). Csengnek-e még füledben azok a jubiláló, örvendező dallamok és szavak, melyeket húsvétkor gyülekezetedben emeltél Isten üdvösséges tetteinek a dicséretére? Mi evangélikusok valljuk, hogy minden vasárnap Krisztus feltámadásának az emlékünnepe. Miért kevesbbedik meg az Isten dicsőítő gyülekezet tagjainak a száma a nagy ünnepet követő vasárnapokon? Talán nem hallottuk világosan a feltámadás tényének életet formáló üzenetét? S ha hallottuk, engedtük, hogy ösztövérség, lelkünk lesoványodott volta elnyelje — mint a fáraó álmának sovány tehenei a kövéreket — az Ige gazdag húsvéti üzenetét? Miért engedjük a hétköznapok örömtelen szürkeségének, gondjainak, hogy lelki szemeink elől elfátyolozzák az élő, feltámadott Ür Jézus Krisztust? Miért nem maradt mega húsvéti Ige hallgatása megelevenítő, éltető valóságnak? Mielőtt azonban az újjászületés kérdését előzményére és következményére nézve taglalnám, hajtsunk együtt fejet Isten előtt a 119. Zsoltár 41. versével: „Szálljon reám, Uram, a Te kegyelmed ... amint megígérted”. Miből is áll a keresztyén hit? Sokak életében a hit nem más, mint az értelem beleegyezése mindabba, amit az egyház tanít és hirdet. Valamely állításnak az igenlése, jóváhagyása még nem bibliai hit. A Szentírás szerinti hit Istenbe vetett teljes bizodalom. Életünket, mindenünket ráhagyjuk Istenre. A hitben van valami kockázatos. Gyermekkoromban Győrött ámulattal csodáltuk a művészt, aki két széles utca kereszteződésénél, két szembenlévő ház tetőgerendáihoz erősített drótkötélen oda-vissza tudott járkálni egyensúlyozó rúdja segítségével. Mikor a padlás ablakán kihozott egy talicskát, megkérdezte a tömegtől, hiszik-e, hogy át tudja tolni azt egyik helyről a másikra. S mikor mindenki lelkesen bíztatta, hogy tudják, hiába hívott bárkit is, hogy beleüljön a talicskába és áttolja a másik oldalra. A lelkesedés elnémult. Senki nem jelentkezett. A mester képességét ugyan teljes meggyőződéssel igenelték, de amikor életük kockáztatásáról volt szó, megingott a bizalmuk ... mert nem volt hitük. Isten Szentlelke tud az Ige hirdetése által szívünkben Isten erejébe, megtartó kegyelmébe vetett bizodalmát teremteni, mely bizalom a keresztre emelt Krisztust magáévá fogadja. Szent kockázattal merjük életünket, üdvösségünket Őreá bízni. A rákbeteg barát hitt Isten szavának. Élete utolsó tíz esztendején át abban a tudatban élt és dolgozott, hogy Isten őt sok-sok évi hanyag élet után újjászülte. Hitt abban, amit Jézus így fejezett ki: „Aki hisz Énbennem, annak örökélete van”, örökélete már megkezdődött itt ebben a földi életben. A Krisztus által Istenbe vetett hitéletnek e földön nem csupán kezdete van, hanem nap nap utáni folytatása is. Lelki megdermettség, lelki ellankadás helyett a hitből élő személy a hit gyümölcseit termi: szeretetet, Istenhez való hűséget, felebaráti szolgálatot — nemcsak jó napokban, hanem megpróbáltatás idején is. Ihletett-e, lelkesített-e, megelevenített-e Téged, Testvér, a feltámadott Krisztusba vetett hited? Késztetett-e az Ige igazi életváltoztatásra, új életre, élő reménységre, mely Téged soha nem hagy cserben? Lehet-e bizonyosságunk az újjászületés felől? A rákbetegségben szenvedő evangélikus keresztyén testvérünk újjászületése bizonyosságában áldotta Istent betegségéért. Bizonyosságát Péter apostol leveléből kapta: „A mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az Ő nagy irgalmassága szerint újjá szült” engem. Amit ő az újjászületésről mondott, s ahogy azt mondta, távolállt olyan egyének hangnemétől, akik kissé fölényesen kérdezik tőlünk, „Testvér, Te újjászülettél-e?” Olykor az ő hangsúlyukból arra kell következtetni, hogy az újjászületés emberi akaraton és erőfeszítésen múlik. Beteg barátunk azonban újjászületését, helyesen, Istennek tulajdonította. A lelki újjászületést nem mi idézzük elő. E világra való jövetelünkben csupán passzív szerepünk volt, ahhoz nem járultunk hozzá. A lelki újjászületésben is passzív a szerepünk. „Isten az Ő kegyelmessége szerint szült minket újjá”, mondja az apostol. Jézus világosan mondja Nikodémusnak, hogy az embernek lehetetlen újjászületnie, hacsak nem a Szentlélek által. A Lélek által való újjászületés csodája meghaladja a gyermek világrajövetelének a csodáját, mert a lelki újjászületés Krisztus feltámadásával kapcsolatos (v.ö. Efézus 2:5-6, Kolossé 2:13). A Szentlélek „megelevenít minket a Krisztussal” (Efézus 2:5). Egyebütt Pál apostol az újjászületést „új teremtésnek” nevezi (Galata 6:15). Az újjászületés eredménye a keresztyén személyiség, akiben tudatos, hogy nagy, gyökeres átalakuláson ment keresztül. Isten „alkotásai” vagyunk ... „teremtvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre” (Efézus 2:10). Nekünk evangélikusoknak nem szabad idegenkednünk az újjászületés fontosságától, hiszen Krisztus és apostolai tanították azt. Luther Márton a „Kis Káté”-ban a keresztséggel kapcsolatban tanította az újjászületés naponkénti gyakorlatát. „Bűnös