Erős Vár, 1991 (61. évfolyam, 1-6. szám)
1991-02-01 / 1. szám
2. oldal ERŐS ©VÁR A Magyarországi Evangélikus Egyház halk lépésben zsinatra készül lejön a hegyről, le az emberek közé és végzi a véres végig, végzi az Istenhez hívás drága és nehéz szolgálatát. A kereszt felé haladunk. Hát meglepetés ez bizony. Nemde Pál apostol maga állítja élőnkbe a nagy dilemmát, hogy ki-ki miként látta, látja a kereszt jelentőségét: bolondságnak, vereségnek. Egy kicsit elkalandozva gondolatban, nem a változás örömében rejlenek a megoldások, hanem abban, hogy ehhez a változáshoz hozzá merünk-e állni azzal a kemény áldozathozatallal, amit a cél megkövetel. Vagyunk-e mi, s olyan-e népünk, akik a „völgybeni tülekedésben” el tudják végezni a rájukháruló feladatokat, megnyugodván abban, hogy majd mások, valamely következő nemzedék szakítja le a befektetett munka gyümölcsét. A böjt minden vonatkozásban mindnyájunkat ilyesféle tanítványságra bíztat. Arra, hogy magunk is átéljük a kereszthordozás gyötrelmét, mert mindenkinek fel kell vennie a maga keresztjét. Ebben pedig nincs más, mint az, hogy Isten számonkéri a tálentumokat, az adottságokat, az alkalmakat, amiket Tőle kaptunk és kapunk minduntalan. A kereszthordozás a felelősségnek a hordozása, hogy ebben a világban mi másként élünk, más értékeket becsülünk meg, más eszmékért szállunk síkra, s más társadalmi rendben találnánk meg helyünket, mint amit a világ — Istentől távol, Isten nélkül — igyekszik kiokoskodni a maga számára. Nekünk a kereszt felé járásban, amint a böjti idő a Golgotához irányít bennünket, ezt a mást, ezt a mindig meglepőt, a háborúságban és háború közepette is változatlanul szelíd Űr Jézust kell megtalálnunk. S akkor talán nem lepődünk meg a meglepetéseken, s az apostoli program sem lesz megvalósíthatatlan. Böjtben megélhetjük, böjtben megérhet bennünk — s ezzel az egész világot megújulásra szolgálhatjuk — a hit, a remény, a szeretet. Mert a kereszt mögött ragyog már a feltámadásban az élet, az örök élet fénye. _BB. A budapesti ev. gimnázium javára küldött adományok nyugtázását következő számunkban folytatjuk. A rendszerváltozás megdobogtatta a szíveket: Az új keretek, új lehetőségek, új elvek rögzítését kívánja és részben új embereket követel. Elsőnek a református egyház lépett. „Megújulási Munkaközössége” már 1989. október 12-én Debrecenben tartott gyűlésén felvetette az egyházi vezetők törvényességének a kérdését. Az 1990-ben összeült zsinat elrendelte az egyházmegyei, kerületi, és zsinati tisztségek felújítását. Az egyházközségek presbitériumai szavaztak. Ennek során a régi négy püspök közül csak egyet, Kocsis Elemér tiszántúli püspököt választották meg újból. A dunamelléki egyházkerületben Tóth Károly helyett Hegedűs Lóránt, a tiszáninneniben Kürti László helyett Mészáros István, a dunántúliban Kovács Attila helyett Márkus Mihály lett az új püspök. Kicserélődött számos egyházmegyei elnök, esperes, gondnok is. A római katolikus egyházban eddig Paskai László esztergomi bíboros érsek gyakorolta a püspökkari elnöki tisztet. Negyedévvel ezelőtt a püspöki kar időszaki ülésén Seregély István egri érsek személyében választott új elnököt. Miközben pedig a Vatikán civilben vagy papi ruhában küldött őrsein keresztül a helyzet felmérésével foglalkozott, az egyházközségek kormányzata is új kezekbe került. Ez az egyház tétovázás nélkül munkához látott, intézeteket nyitott idős tanárokkal, nővérekkel, tatarozott, szervezett, és mindenütt szomjas lelkekre talált. A rádió és televízió adta lehetőségekkel ez az egyház is, csakúgy mint a mi egyházunk is szorgalmasan él. Evangélikus egyházunkban a türelmetlenek kis csoportja szüntelenül sürgette a zsinat mielőbbi összehívását és a reformátusokéhoz hasonló tisztújításokat. Mások higgadtabb időkre kívánták ezt a sok előkészítést és körültekintést kívánó munkát halasztani. Végülis négy hónappal ezelőtt megalakult agilis egyháztagokból — Frenkl Róbert, Boleratzky Lóránt, Koczor Miklós, és mások résztvételével — a Zsinatelőkészítő Bizottság, szervezeti, diakóniai, teológiai, s pénzügyi szakcsoportokkal. A zsinat megnyitását 1991. június 8-ára tervezik; az évszám így a száz és kétszáz évvel ezelőtt megnyílt zsinatok dátumával is összhangban áll. Az oly sokakat ért sérelmek korszaka után a rehabilitáció szavának és gesztusának kell elsőnek lennie. Ez a nagy nevek és jeles személyek esetében, akiknek elseje Ordass Lajos volt, illendően megtörtént. Bizonyos következetlenség azonban e téren is előfordult. Két esetben egymást követően tartottak megemlékezést Ordass Lajos és Káldy Zoltán sírjánál, nem érzékelve az eszmei összeférhetetlenséget még úgy sem, hogy ugyanaz a lelkész mondott laudációt koszorúzás kíséretében mindkét síremléknél. Néhány lelkész rehabilitációja abból állt, hogy ünnepélyesen vezették be volt templomába, ahol újra prédikálhatott. Ismét másokat egyszerűen az egyházi sajtóban újra írni hagytak. De maradt egy hatalmas kárvallott sereg, akiket világnézetük miatt egyszerűen hatalmi szóval helyezett a püspök perifériára, vagy „tisztogatási akciója” során „egyházi közérdekből” törvényes eljárás és ítélet nélkül az Országos Nyugdíj osztály pecsétjével nyugdíjazott. Az Országos Presbitérium ezekben az ügyekben csak bólintott Káldy Zoltán javaslatára. „Fellebezés kizárva!” — szólt a záradék. Az érintettek közül sokan meghaltak — Joób Olivér, Weiszer Elek, meg számosán mások — anélkül, hogy egy engesztelő szó is eljutott volna hozzájuk. A halkan lépő reform azonban megkezdődött. Nehéz megállapítani, hogy a mostani püspök vagy egyházi elnökség nyomására/sugallatára, esetleg a teológus ifjúság nyers kritikáját elkerülendő, több magasrangú egyházi funkcionárius látta elérkezettnek az időt, hogy nyugdíjazását vagy tartós szabadságolását kérje (Nagy Gyula püspök, Selmeczi János teol. otthon igazgató-tanár, Karner Ágoston főtitkár, Nagy István akadémiai dékán, Vámos József professzor). A lassú lépést államkormányunk is következetesen gyakorolja. Az egyház sem akar zűrzavart, inkább nagylelkűséget. A történetíró a tárgyilagosság nagy magaslatából még méltányolni is tudja Kádár utolsó éveinek a politikájában az enyhülést és feledi a rémségeket: kiskorúak akasztását, agyonverettetéseket (lásd: „Diakónia” 1990/2. számában Szelényi Iván: „Totalitarianizmus és demokrácia” c. cikkét). És tudja hallgatni az újat fuvolázó régi gárda dallamát. Talán nem is baj a higgadt, lassú lépés; reciprocitás helyett nagylelkűség van mögötte. S a retorzió soha nem teljes igazság. Örkény István vallomása nagy lecke nekünk: (Folytatás a 3. oldalon)
