Erős Vár, 1990 (60. évfolyam, 1-6. szám)
1990-10-01 / 5. szám
6. oldal EROS® VAR Fawny Tibor Megkésett tiszteletadás (Ev É'"’ Karner Károly, Sólyom Jenő és Wiczián Dezső emlékére Mind egyházi, mind tudományos világi körökben mindhármukat feltétlen tisztelet és megbecsülés övezte. Mivel azonban a „fordulat éve” (1948) után is bátran fenntartották addigi meggyőződésüket, egyre több támadásnak voltak kitéve az állami szervek és néhány velük együttműködő vezető egyházi személyiség részéről. Amikor elérkezett a vízválasztó 1956-os esztendő, annak nyarán a következő 1956/57-es tanévre a Teológiai Akadémia dr. Wiczián Dezsőt, az Egyetemes Egyháztörténet tanárát választotta meg dékánnak, helyettesül pedig dr. Sólyom Jenőt, a Magyar Protestáns Egyháztörténet és Egyházjog tanárát prodékánnak. A Rákosikorszakkal szembeni ellenállás, majd felkelés eszméi áthatották a teológus ifjúságot is. 1956. október 31-én a teológiai tanárok és a hallgatók is csatlakoztak a budapesti evangélikus ifjúság Nyüatkozatához, amely többek között a következőket mondta ki: „...Az evangélikus egyház tanításához és hagyományaihoz hűen teljes szívvel azonosítjuk magunkat a magyar nép hősies szabadságharcával, amelyet hazánk függetlenségéért vív... Készek vagyunk részt venni a rend helyreállításában, a megbékélés előmozdításában és népünk jövendőjének építésében... Meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar nemzet kivívott függetlenségével együtt a teljes vallásszabadságot is elnyeri és az egyháznak teljes szabadság biztosíttatik arra, hogy Istentől rendelt mindenfajta szolgálatát korlátozás nélkül végezhesse...” Az egyház hozzáállásának megítélése azonban egy év leforgása után negatív és ellenséges lett az illetékes állami tényezők részéről. Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal akkori elnöke egy általa összehívatott lelkészi értekezleten 1958. január 24-én nyíltan kijelentette: „az evangélikus egyházban nem az egyház életének megfelelő politika folyt, hanem az evangélikus egyházban is ellenforradalom játszódott le”. Ebben az időpontban már nem Wiczián Dezső, hanem dr. Nagy Gyula, a rendszeres teológiai tanszék tanára volt az Akadémia dékánja. Az állam az ezt követő hónapokban egyre erélyesebb „tisztogatásokra” szánta el magát mind a lelkészi karban, mind az Akadémián és a Teológus Otthonban. Az utóbbi éléről eltávolította annak (másodszor megbízott) igazgatóját, Veöreös Imrét és helyébe a számára megbízhatóbb Fekete István hévízgyörki lelkészt helyezte. Sürgősen gondoskodott arról is, hogy a forradalmi időkben NDK-ban kutatómunkát végző dr. Pálfy Miklós hazajöjjön és 1958 szeptemberére átvegye mind a dékáni, mind az otthonigazgatói tisztet. Ekkorra — közelebbről az 1958 nyarán — egyházi és állami utasításra összehívott Tanári Kari Ülésen adta a dékán a Kar tudomására, hogy az egyházi vezetőség három professzort kényszernyugdíjazott. E három köztiszteletben álló tanár a 61 éves Karner Károly, az 54 éves Sólyom Jenő és az 58 éves Wiczián Dezső voltak. A döntés kizárólag politikai indítékát az is bizonyítja, hogy az „azonnali hatállyal” történt olyan értelemben, hogy nevezetteknek többé tilos volt az Akadémiára belépniük, sőt tilos volt otthonukban való meglátogatásuk is! Igaz, egyházi nyugdíjazásukat csak 1959. január 1-i hatállyal hajtották végre, de Mihály fi Ernő egyetemes felügyelő, egyetemes közgyűlési világi elnök és Vető Lajos püspök, egyetemes közgyűlési lelkészi elnök „erre az időre szabadságolta és a további tanári működés alól” felmentette őket. Fájdalmas és az egyházunk számára különösen is tragikus időszak volt 1958 dereka. Ma is átérezzük, ha lepergetjük az akkori dübörgő eseményeket: június 18-án közölte Horváth János ÁEH elnök Mihályi! felügyelővel, hogy az Elnöki Tanács nem fogadta el Dezséry László 1956 őszi lemondását; ezt közölte a felügyelő Ordass Lajossal, aki másnap átadta a püspöki hivatalt; a Déli Egyházkerület presbitériuma június 24-én felkérte Dezséry Lászlót a püspöki hivatal átvételére, aki a maga szemszögéből adott nekik „tájékoztatást”, majd bejelentette lemondását; ez utóbbihoz az Elnöki Tanács augusztus 25-én hozzájárult, majd szeptember 1-jén a Déli Egyházkerület presbitériuma a püspöki tisztre ajánlotta Káldy Zoltán pécsi esperest. A politikai és egyházpolitikai boszszú áldozataiul esett három tanár nélkül, megcsonkítva kezdte el az új tanévet és a mai egyháztörténészek ítélete szerint egyik legnehezebb évtizedét a Teológiai Akadémia. Nemcsak professzorai, hanem hallgatói is megcsonkultak: sokan estek áldozatul 1956-os bátor kiállásuk drákói következményeinek. A lelkészi kar és a teológusok bizalma és szeretete azonban tovább kísérte nehéz életpályájukon az „elkergetett” professzorokat. Egyikük, Wiczián Dezső súlyos szívbajt kapott és már 1961. december 7-én váratlanul elhunyt. Nekrológját az egyházi lapok nem közölték! Temetésén mégis az egész teológus ifjúság és 57 lelkész kísérte a Farkasréten. — Sólyom Jenő kényszernyugdíjazásakor hat gyermeket, köztük öt iskolást kellett, hogy neveljen feleségével együtt. Alázatosan hordozta csaknem két évtizeden át a sorsát, mint az Országos Egyház egyik beosztott — és csak élete végén vezető — levéltárosa. 1976 karácsony napján hunyt el családja tagjainak imádkozó jelenlétében, hamvait kívánsága szerint a kolozsvári szülőföld házsongárdi temetőjébe helyezték. — A három száműzött közül legtovább Karner Károly professzor élt. Tudományának tárházából a mindvégig mellőzött negyed évszázad idején is sok gazdag anyagot hozott napfényre — részben Kovács Károly írói néven —, így a Hellenizmusról, Rómáról és a zsidóságról (1969), az Apokalipszisről (1974) és sok más teológiai és kultúrális témakörről. Életének 88. évében, 1984. október 25-én hunyt el soproni felsőlövéri otthonában, ahol barátai és tisztelői, főleg egykori tanítványai gyakran meglátogatták. Mindhárom professzornak tanítványa voltam. Mindháromnak nagyon sokat köszönhetek. Hitük, tudásuk és helytállásuk példakép értékű számomra. Ezért nemcsak mint országos egyházi bíró, nem is csak mint egyháztörténész, hanem mint hálás tanítvány teszem le e sorokkal jelképes sírjukra az utókor köszönetének a koszorúját.
