Erős Vár, 1990 (60. évfolyam, 1-6. szám)
1990-08-01 / 4. szám
EROS® VÁR 3. oldal Aki mindvégig állhatatos maradt... Azokban az évtizedekben, amikor odahaza nem volt szabad Ordass Lajosról beszélni, az Erős Vár, valamint európai testvérlapunk az Útitárs, és az ausztráliai Hitből Élünk következetesen és hangsúlyozottan felszínen tartotta az „Ordass ügyet” és nem engedte, hogy a felejtés leple elhomályosítsa hitvalló nagy püspökünk emlékét. Ordass Lajos halála tizenkettedik évfordulója (aug. 14) alkalmából közöljük a kitűnő evangélikus egyházjogász, dr. BoleratzkyLóránd beszédét, mely az Ordass Lajos Baráti Kör múltévi alakuló közgyűlésén hangzott el Budapesten. Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Szeretettel köszöntőm az Ordass Lajos Baráti Kör védnökét: D. Ordass Lajosnét; a Baráti Kör tagjait, valamint a megjelent vendégeket, köztük a déli egyházkerület felügyelőjét és Terray Lászlót, az Ordass-kuratórium tagját. Amikor alapszabályt megállapító közgyűlésünket megnyitom, egy templomi kép jelenik meg előttem: A Minnesota állambeli Willmar helyiségben levő norvég eredetű Vinje Lutheran Church belső részén körbefutó feliraton a Zsidókhoz írt levél 12. rész 1-2 versére történő utalással azoknak a Krisztus-tanúknak (78) a neve olvasható, akik előttünk jártak, de már meghaltak, így Ábrahám, József, Mózes, Ábel, Dávid, majd a reformátorok, végül Bonhoeffer és Berggrav neve mellett ott fénylik az akkor még egyetlen élő Krisztus-tanú neve: Ordass Lajosé. Ordass Lajost életében a sok méltatlan megaláztatás mellett számos megtiszteltetés is érte, nemcsak az allentowni főiskola és a reykjaviki egyetem avatta díszdoktorává, hanem az 1957. évi minneapolisi lutheránus Világgyűlés, amely másodízben választotta alelnökévé, olyan bensőséges ünneplésben részesítette, amely csak Isten követének jár ki. De mégis, úgy gondolom — a megbecsülésnek az a módja, amelyet most elmondtam, szinte egyedülálló. Amikor hazatérve erről neki beszámoltam, eleinte nem akarta elhinni, csak amikor a gyülekezet hatalmas albumát átadtam, akkor ragyogott fel az arca s a következő napokban a gyülekezet lelkészéhez írt levelében többek között ezeket írta: „Megvallom alázatosan, ez a megtisztelő eljárásuk nekem valósággal álomnak tűnt. Isten érthetetlen intézkedésének. Főként azért érzem érthetetlennek, mert a felsorolt nevek — alighanem — mind évezredek, vagy évszázadok előtt vagy az utóbbi időkben elhunyt Krisztus-tanúk emlékét örökítik meg”. Azután arról ír, milyen öröm töltötte el, hogy Berggrav neve mellett kapott helyet — Berggrav a norvég egyháztörténelem óriása. Az egyházi harcban győzelmesen megálló érsek az egyházhűség szimbólumává lett. S ez a Berggrav mindenkor példaképet jelentett számára, hisz — mint írja — a küzdelemben szikla-szilárdan megálló ember tapasztalataival és atyai nagy jóindulatával, bölcs útmutatásával látta el. Két egyházi óriás egymás mellett. Tekintsünk fel reájuk, mint eszményképekre! De folytassuk tovább a levelet. „Újra megállapítom, hogy a névsorba én érdemtelenül kerültem bele. Ezt szorongva érzem. Mert én Jézus Krisztus Urunknak azok közé a tanúi közé tartozom, akik nem álltak helyt egészen a vérig. Csak igyekszem életemet annak az igének utasításához tartani, amelyet életem egyik legdöntőbb órájában úgy kaptam Istentől: „de aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül” (Máté 24:13). Mindvégig állhatatosnak maradni Isten szolgálatában — ez Ordass Lajos életének egész programja. Állhatatosnak maradni, mint Krisztus tanúja mindhalálig. így nőtt bele a század Krisztusért börtönre, halálra egyaránt kész példaadó keresztyénéinek fénylő sorába. Sziklaként meg tudott állni mindhalálig meggyőződése mellett az idők viharában. Nem állt be keréknek a nagy gépezetbe s nem nyújtott segédkezet egyháza szétzilálásához. Leperegtek róla a csábítás szavai: mondj le püspökségedről, akkor nem lesz eljárás ellened; akkor kiengedünk a börtönből; ha parírozol, akkor püspök maradhatsz. De aki mindvégig állhatatos marad, üdvözül. Mint Krisztus tanúja és Isten követe vitte a keresztet, vitte önként, engedelmesen és lépdelt Krisztus nyomdokán. És amikor megalázták, erőszakkal elnémították, hallgatásra kényszerítették, némaságban is őrállóként mutatta az utat. Mint svédországi barátja, Vajta Vilmos írta: „Hallgatásában is püspök maradt, — vigyázó akkor, amikor nyájának élére mások furakodtak be. Közöttünk volt akkor is, amikor nevét se említették s a feltörő új nemzedék előtt titkolták, hogy ki ez az öregedő, hallgatag, sőt magára hagyott valaki, akivel nem ajánlatos társalogni.” Lux in tenebris lucet! És nemzetének prófétája is volt. Idejében felismerte a nemzetet feszítő sorskérdéseket és megoldást keresett ezekre. Felvette a harcot a volksbundista törekvésekkel, feltárta a norvég egyház bátor harcát a megszállók ellen. A zsidómentő munkából is kivette részét, majd a német megszállás elleni tiltakozásul névmagyarosítási kérelmet terjesztett elő. A németség és a felvidéki magyarság embertelen kitelepítése ellen is felemelte tiltakozó szavát. Az egyház szabadságáért és az egyházi iskolák önkéntes átengedésével szemben folytatott küzdelme az ellene véghez vitt koncepciós per miatt eredményre nem vezetett, de bírái előtt elmondott beszéde, amit kézrőlkézre adtak az emberek, — megmutatta lelki nagyságát. Megtanulhattuk tőle, hogy a lélek szabadságát az erőszak sem tudja megtörni s azok, akik népüket és egyházukat igazán szeretik, ezért szenvedni is hajlandók. De azokért is, akik nem akarnak szenvedni, akik a múlt drága örökségét gyáván feladják. A szenvedni tudó ember jelleme oszlop a nemzet templomában. Rajta emelkednek magasba karcsú kőpillérei s vállukon nyugszanak a nemzeti élet széttáruló kupolái. Milyen klasszikus csengéssel, jövőbe mutatóan szól útmutatása: „... Az egyház sáfár. Szolga. Hivatása semmiképpen sem az uralkodás... Istennek szüksége van és minden időben szüksége lesz szolgáló nemzetekre. Nemcsak nagyokra, hanem kicsikre is. Nekünk jelentkeznünk szabad a szolgálatra. Nemcsak más népek csatlósai-
