Erős Vár, 1989 (59. évfolyam, 1-5. szám)
1989-10-01 / 4. szám
EROS® VÁR 7. oldal Luther Márton facsemetét ültet Híressé vált mondása szerint még akkor is megtenné, ha másnap meg kellene halnia. Az Istenbe, jövőbe vetett bizodalomnak ezt a jelképét ajándékozta szobor formájában Bart Károly művész a Teológiai Akadémia segítségével az újjáéledt Budapesti Evangélikus Gimnáziumnak, a megnyitás alkalmából. A régi Fasor épületének lépcsőházában ez a szobor fogadja a belépőt, mintegy a jövőt mutatva. Isten kegyelméből megérhettük ezt a napot, mert a bizakodók „ kicsiny serege nem csüggedt el, szívét nem rémítette meg sok ádáz ellensége”, kik közül néhány bizony még ma is felelős tisztséget visel. A sok fáradozásnak, lelkes munkának szép gyümölcse termett: lányok és fiúk előtt megnyílt a gimnázium kapuja, meghatóan méltó ünnepségek után, 1989. szeptember 4-én, hétfőn reggel. (A kapunyitást megelőző pénteki és szombati nap ünnepi eseményeiről bő beszámolókat talál az olvasó a lap más helyén, így inkább a harmadik ünnepi nap záró akkordjáról szólok.) Az ünnepségek nem testi, hanem szellemi bankettel végződtek vasárnap este a Zeneakadémián, hol a terített asztal finomságainál sokkal tartósabb emlékű hangok versenyeztek egymással, hogy minél méltóbb, minél szívbemarkolóbb, lelketérintőbb hatással búcsúztassák el a közönséget. A színvonalat olyan nevek jelzik mint: Szokolay Sándor, Weltler Jenő, Kamp Salamon, Melis György, Zászkaliczky Tamás, Trajtler Gábor, Tátrai Vilmos, Lutheránia vegyeskar és a Magyar Kamarazenekar. Református testvéreink a Debreceni Kollégiumi Kántus föllépésével szereztek örömet mindenkinek. A Lutheránia bemutatta Szokolay Sándor: Intés istenfélelemre és a bölcsesség keresésére c. ez alkalomra írt művét a szerző vezénylésével. Ugyancsak Szokolay Sándor: Ima rontás ellen... fohász Erdély falvaiért c. művét mutatta be a Kollégiumi Kántus Berkesi Sándor karnagy vezényletével. A hangverseny műsoronkívüli meglepetéssel zárult. Peskó György orgonajátékát szűnni nem akaró tapsvihar követte, mire ő mégegyszer odaült, belevágott a billentyűkbe, majd széles mozdulattal intett a közönségnek, a passzív hallgatóságból aktív résztvevő lett, sokszáz torokból fölzendült: Erős vár a mi Istenünk! Az ünnepségen résztvevők véleményének ismertetésére csak egy félfüllel hallott megjegyzést említek meg: Egy egyetemista formájú fiú kijelentette, hogy ő még soha nem Fotó: Bócsay Z. (Cleveland) látott ennyi tisztán öltözött becsületes képű iskolásgyereket egyrakásön. Beszámolóm csonka maradna, ha a televízió filmjéről meg nem emlékeznék, melyet már korábban forgattak, ügyes összeállításban mutatva a régi időket, neves tanárokat, diákokat, megszólaltatva a gimnázium fölélesztésén fáradozókat. Remek ötlettel keretként Ötvös József bácsi és felesége — a Fasor sok diáknemzedékét istápoló pedelluspárja — visszaemlékezését választották. Ő elmondotta az igazat, ami más szájából talán személyes támadásnak hatott volna. Hát Ötvös bácsi így nyilatkozott az iskola államosításáról: Kérem volt egy, ahogy mondják vörös püspök, az magától odaadta az iskolát, pedig nem is kérték. Az állandóan táplált remény, a több éve* sajtóban is fölvetett gondolat most megvalósult. Az utóbbi évek céltudatos munkája, a volt Deák tériek és Fasoriak összefogása a határokon belül és kívül sikerrel járt, él az iskola. Kétkezi munkások és tervező mérnökök, politikusok és egyszerű polgárok, egyházi és világi hatóságok, minden rokonszenvező érdeme az, hogy mindnyájunk közös ügye megvalósult. Mindenkit elkapott a „fasori szellem", mint ez a megnyitón elhangzott. Lehetetlen a sok lelkes közreműködőnek tettét és nevét felsorolni, de egyél föl kell jegyeznem: Gvapay Gáborét, kinek önfel- *) *) Az Erős Vár 1969-ben megjelent Elveszett kincsünk c. cikke volt tudomásunk szerint az első! (A szerk.) áldozó munkája, fáradhatatlan működése, törhetetlen hite és reménykedése nélkül biztos, hogy ma még nem élne az iskola. S mindezt mosolyogva végezte. Adja Isten, hogy a Deáktér és a Fasor hivatalos utódja valóra váltsa belé vetett reményünket és Luther Márton facsemetéje termő gyümölcsfává terebélyesedjék. Irányi Béla Október 31 Itt van az ősz, sárgul a lomb, Lehullnak a levelek. Elköltöznek a madárkák, Szólnak: „Isten veletek!” Mégis e nap nem elmúlás. De új tavasz kezdete, Mert Luther ma kilencvenöt Tételét kiszegezte. A hős barát templomhoz lép, Kalapács a kezében, Míg tételeit szegezi. Szent tűz ég a szemében. Nem új vallás, nem új tan ez, Krisztus ősi vallása, Szegletköve maga az Úr, E földön nincsen mása! Mert alapja a Szentírás, S a Szentírás kőszikla, Ebben van meg, sehol máshol, A hitnek örök titka. Tiszteljétek a Szentírást! Jaj annak, aki bántja! Ilyen ember dehogy lehet Az Istennek barátja! Ám nem elég, ha tiszteled, Olvasnod kell belőle, Új emberré kell születned, Meg kell változnod tőle! Csak így vagy evangélikus, Egyházad hű gyermeke, S csak így vár rád halál után Krisztus s az egek-egeü! <> id. Harmati Béla 1 „Megmarad a hit, remény, szeretet, de legnagyobb a szeretet.” Reformációi textus ez, hisz a reformáció egyháza a hit egyháza. Maradjon is meg a hitben, de nagyobbnak kell lennie a szeretetben. Ezzel tulajdonképpen az eredeti reformációhoz akarunk visszatérni, másrészt egy nagy veszéllyel akarunk szembenézni. Az egyedül megigazító hitre hívó Ige halott Igévé is lehet. A hit egyháza — még a leghitvallásosabb egyházra is érvényes ez — ha nem a mindent átfogó szeretet egyháza, semmit sem ér. Hogy lehet az, hogy Krisztust Urunknak valljuk, de az Ő akaratát nem cselekesszük! Bonhoeffer i
