Erős Vár, 1986 (56. évfolyam, 1-5. szám)
1986-10-01 / 5. szám
ERŐS ®VÄR I. oldal A társadalom és az erkölcsi értékek „A MTA Filozófiai Intézete és a Pápai Gergely Egyetem rendezésében, az MTA elnökségének és a Vatikáni Nem Hívők Titkárságának égisze alatt elméleti párbeszédre kerül sor ez év október 8. és 10. között Budapesten. A tanácskozáson 15 marxista és 15 katolikus tudós vesz részt Európa számos országából, hogy , A társadalom és az erkölcsi értékek ’ kérdéskörében tudományos eszmecserét folytasson. A tervek szerint a megbeszélést Paul Poupard bíboros, a Nem Hívők Titkárságának elnöke és Bér end T. Iván, az MTA elnöke nyitja meg." (Magyar Nemzet, 1986, IV, 25.) * A fenti hír kapcsán hadd idézzük a budapesti Új Ember c. katolikus hetilap egyik korábbi számából a következő aktuális ismertetést (1984. IV. 22.): A világnézeti neveléssel foglalkozott a Szegedi Egyetem c. lap február 23-i számának két cikke, majd — a marxista vélemények után —a lap március 8-i számában Turay Alfréddal, a szegedi papnevelő intézet tanárával készített interjút Dlusztus Imre. Az érdekes irás néhány részletét az alábbiakban közöljük: „Önaz ateistákkalfoglalkozó intézet munkatársa. Miket tart jellegzetesen ateista világnézeti problémának? Nyíri Tamással és Goják Jánossal hármasban vagyunk magyarországi tagjai a Nem hívőkkel Foglalkozó Vatikáni Társaságnak. A kérdésre válaszolva azt mondhatom, hogy egyetlen ateista problémát tudok megjelölni: nem fogadja el Istent, és végső fokon nem tudja megmagyarázni, hogy miért. A marxizmus azt állítja, hogy a vallás elidegenít, illúziók világába visz. Aztán nézzünk körül, csak itt, a szocialista országokban: A hívők a vallásból új indíttatást kapnak a munkára, itt tevékenykednek, dolgoznak... Az ateista a kereszténységet úgy bírálja, hogy a kereszténységnek tulajdonított dolgokat bírálja. Visszakanyarodva az általam megjelölt egyetlen ateista problémára, szólnom kell ennek következményeiről. Az egyik: azzal, hogy azt az abszolutumot, amit a kereszténység adott a világnak, a marxizmus kisöpri rendszeréből, tulajdonképpen egy támaszt szüntet meg. Végül is társ nélkül marad az ateista. Jelszavai — harcoljunk a jövőért, tegyük érdekesebbé a világot, stb. - a túlvilág ígérete nélkül erőtlenek. Azt mondják: műveinkben tovább élünk. De nyújt-e vigaszt számomra, hogy halálom után elneveznek rólam egy cigarettát vagy egy teret? A marxizmus nem foglalkozik megnyugatóan azzal a kérdéssel sem, hogy lesz-e utókor... A világ esetleges, ezzel számolni kell. És ennek elhallgatása nem megoldás. Az ateizmus a támpont helyett csak jelszavakat ad, és ezek jobban elidegenítik az egyént önmagától, mint a vallás... Az ateista ember nagy problémájának másik következménye etikai. Ha nincs egy transzcendens megalapozottságú értékrend, akkor — ha pusztán a társadalom diktálja az erkölcsi szabályokat — az embernek nagy a kísértése arra, hogy egymás után vétsen az etika alapvető szabályai ellen. Ez gyakorlatilag is levezethető, ha a bűnözés méreteire, a fiatalsággal való problémákra gondolunk... A harmadik következmény: az ateista úgy gondolja — Feuerbach óta különösen —, hogy az az alternatíva: vagy az Isten, vagy én. Magyarul: önmagam lealacsonyítása Isten elfogadása. Ez az alternatíva a keresztény szerint teljesen helytelen. Aquinoi Szent Tamás azt mondta, minél közelebb van a teremtmény Istenhez, annál inkább irányul önmaga megvalósítására. Ez a mi sajátos dialektikánk... Véleménye szerint a világnézet tartós megkerülése milyen következményekkel járhat az egyén önmagával s a közösséggel kialakított viszonyában? Az ateista és a keresztény ember élettervét, életvázlatát megkülönböztetve két út létezik. Az egyik a keresztényé: elfogadja azt az élettervet, amit Isten megálmodott számára, annek megfelelően él, elnyeri a boldogságot. Az ateista a saját élettervét akarja megvalósítani, ezért sokszor elkallódik, meghasad az egyén. Persze, ha a keresztény is nemet mond Isten tervére, akkor ő is ebből a sorsból részesül. A lényeg pedig az: egy ilyen széttöredezett ember nem lehet hasznos tagja a társadalomnak. Tehát a világnézet tartós megkerülése azt eredményezi, hogy megbomlik az ember önmagában..." (Útitárs) Fáink A vámszedő Zákeusnak le kellett jönni a fáról, hogy Jézust befogadhassa a házába. Van néhány „fa", amelyről nekünk is le kell jönnünk, ha nem akarunk önmagunknak és másoknak útjában lenni az üdvösségre vezető úton. Ilyen fa például: — az az álláspont, hogy jobb vagyok, mint a többiek; — az az állítás, hogy Isten úgysem segíthet mindenben; — az a bizonygatás, hogy a hit nem illik bele a hétköznapokba; — az a kijelentés: „Hát én már ilyen vagyok!“ — a panasz: „Az én életem úgyis értelmetlen!" — a gőg, melynek a megbocsátás túl egyszerű; — a büszkeség, amely el akarja titkolni a bűnöket; — a félelem, leleplezni önmagamat mások előtt; — a csökönyösség; „Én nem akarok megváltozni." Soroljunk fel ezekhez még egy párat és keressük meg azt a fát, amelyen szívesen ülünk és amelyről a legnehezebben szállunk le. G. Bruns A hálaadás napja: november 27. Amerikában elnöki proklamáció emlékezteti az ország népét minden évben, hogy november negyedik csütörtökjén mindnyájan hálát adunk Istennek irántunk való végtelen jóságáért. Most időszerű néhány szót mondani arról, hogy Istennek nemcsak az esztendő egy napján kell köszönetét mondanunk, hanem minden napunk, egész életünk hálaadás kell hogy legyen. A háláról és hálátlanságról ezt olvassuk Lukács evangéliumában (17:11 —19): Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samaria és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!" Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak. ” És amíg odaértek, megtisztultak. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és hangosan dicsőítette az Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: „Nem tízen tisztultatok-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? És azt mondta az Úr: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged. ” * A lelkész ott áll a kórházi ágy mellett. Imádkozik a beteggel. Vele együtt bámulattal ismeri el Isten fantasztikus jóságát, aki a gyógyulást adja. A beteg szeméből könynyek peregnek. A lelkész ilyenkor sokszor mégis arra gondol: vájjon ez a gyógyulóban levő beteg, amikor visszatér megszokott környezetébe, kifejezi-e majd Isten iránti háláját?- Megváltozik-e az élete?- Mélyebb lesz-e Istenbe vetett hite?- Figyelmesebb lesz-e segítségre szoruló embertársa felé? Másszóval: lesz-e foganatja a betegágyi fogadkozásnak, vagy az is a felejtés szemétdombjára kerül? Ide kívánkozik egy versike. melyet nemrégen olvastam valahol angol eredetiben: Az ördög, mikor beteg volt, ígérte, hogy szent lesz. Az ördög, mikor meggyógyult Még rosszabb ördög lett... Gondolja meg azért mindenki és lépjen határozottan erre az útra: hallgassa szívesen Isten igéjét, mert Isten az ige nélkül szívedben nem nyilatkoztatja ki magát. Ha látni és megismerni akarod Öt. csakis az ige és a külső szentségek által történhet ez, másként a Szent lélek nem végzi munkáját. (Luther Márton)
