Erős Vár, 1986 (56. évfolyam, 1-5. szám)

1986-08-01 / 4. szám

2. oldal EROS® VÁR házét, valamint buffalói és detroiti gyüle­kezeteink gratuláló sorait. Az egyes mű­sorszámokat összekötő szöveg elmondása közben alkalmat talált arra, hogy külön köszöntse a régiek közül még velünk lévő két idős öregamerikás testvérünket, Kató Antalnét és Záth Lajosnét. Az egyházkerület 332 gyülekezetének jubileumi köszöntését tolmácsolta dr. Ken­neth Sauer püspök. Dr. Brachna Gábor, a gyülekezet első lelkésze arról beszélt, hogy Isten kegyelme hogyan tartotta meg ezt a gyülekezetét a változó időkben. Fergeteges taps követte Tóth Zoltán gordonka szá­mait, Lehár és Kálmán fülbemászó köz­ismert melódiáit. A cselló e jeles művésze több szimfonikus zenekarban is játszik. Zongorán Győriné Mező Margit kísérte. Lovagi Tibor presbiter, a chilei magyar evangélikus gyülekezet volt felügyelője ün-Lovagi Tibor presbiter ünnepi beszédet mond. népi beszédében felidézte az indulás éveit, kiemelve, hogy a gyülekezet alapító tagjai mindnyájan, áldozatos módon és lelkes ak­tivitással vettek részt az egyházi élet meg­indításában. Példaadásuk ma is kell, hogy kötelezzen bennünket. Ennek legminimá­lisabb megnyilatkozása a mai nemzedék egyházhűsége, Isten háza iránti szeretete. Nagyhatású beszédében utalt arra is, hogy a lelkipásztor és gyülekezet harmonikus együttmunkálkodásának egyik bizonyíté­ka, hogy az egyházközség fennállásának nagyobb részét mostani lelkészének vezeté­se alatt élte át. Lelkészünk egyébként sze­rényen hátttérben tartotta azt az örvende­tes tényt, hogy itteni működésének éppen 30. évfordulója volt május 1-én. Szívvel-szájjal-lélekkel harsant ezután a közének: Ne csüggedj el kicsiny sereg. Dr. v. Tapolcsányi Oszvald presbiter, az egy­ház jegyzője, a magyar vasárnapi isko­lai oktatás lelkes szószólója és megindítója az iskola két évtizedéről számolt be. 1966- ban még mintegy két tucatnyi gyermek vallásoktatása folyt magyarul, ma már csak egy-ketten vannak. A magyar vasár­napi iskola fontosságát két tanítványának versmondása illusztrálta: Tomaschek Lacika, valamint FéjaKrisztina. A hallga­tóság meghatódva tapsolta meg gyerme­keinket. A Szent Imre Római Katolikus Egyház szerpapja, Balássy Géza mondta az elbo­csátó imádságot és áldást, majd befejezésül a résztvevők ajkán hálaadó és dicsőítő ének zengett: Atyának. Fiúnak És Szentlélek Istennek. A Szentháromságnak. Mi kegyes éltetőnknek Dicséret, dicsőség, Legyen magasztalás, Most és mindenkoron Örök hálaadás. Egy együtt ünneplő GONDVISELÉS Van ennek a szónak valami pozitív ki­csengése. Szülő szokta tenni a gyermeké­vel: gondját viseli. Csodálatosan szép kor­szaka életünknek az az idő, amikor nin­csen gondunk, de ha lenne is, drága szülő­ink viselik helyettünk, miközben mi csak úgy „beleélünk a világba”, — gondtalanul. Paradicsomi állapot ez. De erre csak ak­kor jövünk rá, amikor szellemiekben meg­érünk és megértjük, mit is kaptunk ebben a gondtalanságban, mi mindent tehetünk, miközben gondjainkat mások viselik. Amikor gyermekként elindultunk, egy­két lépés után bizonytalanság fogott el ben­nünket, gyorsan megfordultunk és megfog­tuk az eleresztett kezet. Ha tanácstalanok voltunk, csak szüléinkhez fordultunk, tud­tuk, hogy ők kinyújtják a kezüket értünk. Segítenek. Milyen jó dolog gondoskodás és olta­lom alatt élni! Tudni, gondot viselnek ránk. De az ember nem járhat örökké gyer­mekcipőben! Hamar eljön az idő, amikor elhagyjuk azokat, akik gondunkat visel­ték. És akkor döbbenten látjuk, hogy a kézzelfogható gondoskodás megszűnik. De ahogy megyünk az utcán és előttünk hirtelen lefékez egy autó, mintha egy kéz tartotta volna vissza, hogy el ne gázoljon minket. — Az isteni Gondviselés — mondja mö­göttünk valaki. Igen, van Valaki, aki mindnyájunkra gondot visel. Ott van melletted, ha a for­galmas utcát járod. Vigyáz rád, ha a napi fáradalmakat pihened. Vigyáz rád, ha egye­dül járod a számodra kijelölt utat. Gondot visel rád. Hagyd rá hittel minden dolgo­dat. Tanulj meg benne bízni, még a kilátás­talan helyzetekben is. Indulj el bátran és bármi ér, fogd meg a kezét és nem érzed magad elhagyottnak. Percnyi életem pereméről visszanézve tisztán látom, hányszor mentett meg, hány­szor érezhettem gondot viselő jóságát. Hányszor nyitotta szememet a jóra, gond­viselő szeretete hányszor segített ott is, ahol földi szemmel már lehetetlennek lát­szott. Olyan sok a nyomorúság ezen a földön, annyi a jaj, annyi az utatvesztett ember, annyira kell mindnyájunknak az isteni Gondviselés. A világ népei farkasszemmel néznek egy­másra. Mivel veszejtsék el egymást, ez leg­főbb gondjuk. Aki Isten oltalma alatt él, az nem fél. Az Isten gondviselő szeretete vég­telen. Minden emberre kiterjeszti. Az évszázad, amelyben születtünk, nem tartozik a könnyűek közé. Háborúkat vé­szeltünk át, eszmeáramlatok kínáltak új megváltást. Új erkölcsi normákat állítot­tak fel, megsokasodott a fájdalom, a szen­vedés, sok az elmagányosodott, az utat­vesztett. Az öregek sorsa közömbös a fiatalok számára, a fiatalok életformáját nem értik az öregek. Ember az embernek ellensége, elszaporodtak az egymást pusz­tító fegyverek. Hol a világ békéjét őrző isteni Gondviselés? — kérdi a kétségbe­esett ember, de elfelejtette, hogy maga en­gedte el a gondviselő Kezet, mert csak a saját erejében bízott. Isten azt mondta: Én vagyok a te Urad, Istened... és az ember azt mondta: nem kellesz, én magam is meg­oldom a problémáimat... És mint gyer­mek, aki szülője kezét eleresztve egy idő után úgy érzi, hogy az „édes élet” kihullott a kezéből, ott áll tétován ezer veszély kö­zepette, mígnem elindul megkeresni azt az eleresztett Kezet az isteni Gondviselésben. Valamelyik vasárnap kis Viktorkát vit­tem a templomba. Odafelé mentünkben az isteni Gondviselésről beszélgettem vele. Boldog volt, hogy Istenünk őreá is vigyáz. Csodálatosképpen aznap az ének is így kezdődött: Az Úr gondot visel, kire dol­gom hittel mindenkor vetem... Hazafelé többször is elénekeltük együtt. — „Gondot visel... gondot visel” — ismételgette. Megértette a lényeget. Gyarmathy Irén

Next

/
Thumbnails
Contents