Erős Vár, 1985 (55. évfolyam, 2-6. szám)
1985-02-01 / 1-2. szám
8. oldal EROS® VÁR Az ámen után felpillantott: az oszlop mellett, a hatodik sorban nem ült senki. Tántorgó léptekkel jött le a szószékről, imádkozott, áldást osztott. Kint a templomkapu előtt, a szikrázó napsütésben, körülvették a hívek. Néhányon áldott húsvétot kívántak — alig hallotta —, mások gratuláltak. — Még soha így nem beszélt, tisztelendő úr — áradoztak a presbiterek. Szerényen mosolygott. Aztán elvörösödött és berohant a templomba. Odaült a hatodik sorba, az oszlop mellé. Szilárd Péter ( Gyász és vígasztalás j i Léni beteg volt. Már alig lehellett. Luther ott ült kislánya ágya mellett. “Uram, tudod a lelkemnek mi drága! De hadd legyen a Te kerted virága! Én csendesen akaratodra várok.” S letörölte, mely hívatlan szivárog, a fájó könnyet. “Kicsi gyermekem, úgy-e, tudod, ott túl az egeken van egy szerető, édes jó Atyád. Naponta 0 tekint vigyázva rád. Szívesen vennéd, ha eljönne érted, s hazavinne szerető, erős karja?” “Igen, édesapám, ha úgy akarja!” De Luther doktor férfiszíve sírt. “Uram, bocsásd meg! Uram, föl ne írd Tán túlontúl szerettem gyermekem. Lelkem kész, de testem erőtelen.” És a kis ágyra tekintett megint. Ott fehér csend takarta már a kínt. Lutherné asszony hangosan zokogva, borult a kedves, mosolygó halottra. Mély fájdalommal fogta félje kézen: “Csendesedjél el, édes feleségem, égi Urunk előtt! Kegyelem minden, mit O cselekszik odafenn és itt lenn. Gondold csak el: a mi kis gyermekünk már mennyei fényben, örökös derűn jár. A jó Megváltó maga fogja kézen, ahogy álmodtad, édes feleségem.” Luther házában kicsi koporsó van. Halvány halott a kicsi koporsóban. Beszél hozzá: “Milyen jó már tenéked. Feltámadás és üdvösség a részed! A lelkem úgy örül... de a szívem még sebzetten hordja bánatának terhét.” Seregük a nép koporsót kísérni, fekete gyászból bús részét kikérni. Luther megáll a könnyezők előtt: “Testvéreim, ne gyászoljátok őt! Az Űrnak adtam. Ő adta nekem. Ki így hal, él! Él az én gyermekem!” S a kis sírkőre meleg szeretettel keze egy kedves verset jegyezett fel: “Itt alszom, Léni, Luther doktor lánya minden szentek között az ágyacskámba’. Én is bűnben születtem, s el kellett volna vesznem, de élek, s hiányt nem látok, mert Krisztus Urunk megváltott. ” Ismeretlen szerző verse. Németből fordította: Túrmezei Erzsébet ERDŐJÁRÁS Azóta bolygok a viharban vadmódra — de az ő jele, erejének bélyege rajtam hogy ne nyughassam nélküle s mint szélcibált bogáncs amelyen a szivárvány lába pihen, illattal telük: úgy betelljen sóvárgással bogáncs-szívem. (Babits Mihály: Az elbocsátott vad) Küszködve, nehezen haladt előre az elhagyatott erdei csapáson. Vendégmarasztaló bokrok nyújtogatták feléje tüskés ágkaijaikat, hogy viszszatartsák. Embermagasságú csalánok csapdosták arcába csípős leveleiket. Hatalmas kidőlt fatörzsek állták el az útját. Egyik előtt megállt. Előhúzta zsebkendőjét, és mint ostort suhogtatva próbálta visszavonulásra késztetni a feje körül zümmögő makacs szúnyograjt, aztán megtörölte verejtékes homlokát. — Jó lenne már végére érni ennek az útnak. Nem is út ez, hanem dzsungel. Bozótvágó kés kellene ide, mint a trópusi őserdők vándorainak. Nagyot fújt, átmászott az ágas-bogas fatörzsön és csörtetett tovább. Nem sokáig. A bozóttal benőtt keskeny ösvény tágas, tiszta vágattá szélesedett. Kétoldalt magastörzsű bükkfák, szálas gyertyánok törtek az ég felé; lombkoronájuk összeborult a magasban — boltívek módjára. — Erdei katedrális — dörmögte feltekintve a férfi. — Itt már jó helyen vagyok, megpihenhetek. Táskáját lekanyarította válláról és karját széttárva hanyatt vágta magát a korhadó tavalyi falevelek barna szőnyegén. Némán, gondolattalanul szemlélte egy ideig a fölötte lágyan hullámzó boltíveket. Levél- vagy kéregdarabka hullott az arcára. Felemelte kezét, hogy lesöpörje, és megpillantotta összekarcolt, véres keze fejét. A látványra Áprily hárfájának zenéje zendült meg benne: —Sűrűségen átfutottam, avarának vért is adtam... Igen. Az életerdő! Nagyobb részén már áthaladt ő is. Kevés, ami még hátravan. Már látja szemével az úttá szélesedett ösvénynek a végét. Ott, ahol az erdei katedrális csendes félhomályát harsogó napfény váltja fel. Nehéz út volt. Amíg idáig küzdötte magát, nemcsak felületi horzsolásokat, karcolásokat szenvedett, de szívig ható sebeket is kapott; szíve vérével öntözte az életerdő avarát. Fájó, égető emlékek rohanták meg. Hogy szabaduljon tőlük, félkönyökre dőlve megrázta a fejét. Nem használt. Feltápászkodott hát, vállára igazította oldalzsákja szíját, kezébe vette husángját és elindult lassan a lenyugvó nap felé, Reményik Sándor szavait dünnyögve: — Ha vinni súlyos batyunkban a bút: Gyerünk! A célhoz vezet minden földi út. Ha lelkünk dűlni, lepihenni vágyik: Gyerünk! Hisz úgyse tarthat már sokáig. A nap egyre alább ereszkedett, s mire az ember a katedrális bejáratához, az erdő szélére ért, lezuhant az ég-pereméről. Jött a szürkület. A vándor megállt, hátát egy bükkfa törzsének vetette, két kezét husángjára fonta és rámeredt az előtte ezer gyertya fényével lobogó virágba borult, magános vadgesztenyefára. — De hiszen erről énekelt Tóth Árpád. — Nézd!gesztenyefa pagoda! Lombja mélyén egész sereg zeg-zug, mint száz szentélyüreg, s bent apró virágoszlopok halvány ivor-színe lobog. Üljünk le itt e szent helyen... Leereszkedett a fa tövébe. A gyötrő emlékek felszaggatta sebek még mindig véreztek. Villon keszeg magiszterére gondolt, aki a kezében tartott mély ólomkehelyből kínálja színtelen borát. — Igyál, e nedv hűs, mint a — mámor, s nincs seb, mit heggel nem takar, igyál testvér, e mély pohárból csupán az első korty fanyar. Jó lenne már hazaérni, lefeküdni, elaludni. Ha az ember álomba merül, elveszti gyötrő öntudatát — a fájó emlékekkel együtt. Körülnézett. Sehol senki. Nem tartják hát bolondnak, ha most itt az erdőszélen elénekeli azt a dalt, amit erdőjárásának egyik nehéz szakaszán sok-sok alkonyon eldúdolt az esti fohászkodás után. Halk baritonjával megtelt az este. — Erdő mellett estvéledtem, Subám fejem alá tettem. Összetettem két kezemet. Úgy kértem jó Istenemet: — Én Istenem, adjál szállást! Már meguntam a járkálást; A járkálást, a bujdosást, Az idegen földön lakást. Feje mellére hanyatlott, elbóbiskolt, de felriadt tüstént. Kuvik rikoltott — vészesen, vijjogóan. — A halálmadár!... — Nos, ami Villon magiszterének mély kelyhét — a halál poharát — illeti, azt az Emberfia is megízlelte, sőt kiürítette. Mindnyájunkért és mindnyájunk helyett... Felállt, fölszedte batyuját. Kezébe vette husángját is, aztán némi habozás után elhajította. — Az erdőn leltem, maradjon az erdőé. Segíthet még másoknak is áthatolni a sűrűségen. Békésen ballagott az esti szürkületben a távoli autóbuszmegálló felé. Eszébe jutott, hogy még nem énekelte el az iménti népdal utolsó versét. Eldúdolta hát — két kezét imára kulcsolva. Egyenesen szívéből áradtak a hangok. — Adjon Isten jó éjszakát, Küldje hozzám szent angyalát: Bátorítsa szivünk álmát; Adjon Isten jó éjszakát! Homályos hiányérzete támadt. Mintha befejezetlen lenne ez a dal... Máris szárnyra kapott a “befejezés” — az ősi liturgia elnyújtott dallam^n / - / Sághy Jenő — A-amen! 5 v Sem mi, sem elődeink, sem utódaink nem tudjuk az egyházat megtartani. Ezt csak az tudja, aki megígérte: íme, én veletek vagyok minden napon, a világ végéig. Luther
