Erős Vár, 1982 (52. évfolyam, 1-6. szám)
1982-12-01 / 6. szám
EROS® VÁR 5. oldal (Folytatás előző számunkból) A 70 éves magyar cserkészmozgalom előtt kívánunk tisztelegni az alábbi cikkel. A mozgalmat elindító Lord Baden-Powell szellemében, de sajátos magyar lélekkel virágzott hazánkban a cserkészet, míg a rendszer azt meg nem szüntette. Most az emigráns cserkészek ezrei folytatják a munkát ifjúságunk magyarnak való megtartására. Mindnyájunk számára, akik valaha is elmondtuk a cserkészfogadalmat: "...teljesítem kötelességeimet, melyekkel Istennek, hazámnak és embertársaimnak tartozom...”, bizonyára régmúlt idők kedves emlékeit éleszti fel egy 1935-ös mozgótábor alábbi leírása. A beszámoló annak idején az Iflú Évek c. ev. folyóiratban jelent meg, Kónya Lajos tanítónövendék tollából, aki a soproni ev. tanítóképző 62. sz. "Pálfy” cserkészcsapatához tartozott. Komárom. A túlsó parton kiköt a hajó, s a “Szent István”-on felhúzzák a — cseh zászlót. Ökölbeszorulnak a kezek, s a szívekbe beléhasít a fájdalom. Esztergom. A Bazilika: megkövesedett hatalmas történelem. A hajón megszólal: “Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország" — és soha nem éreztem át úgy ezt a dalt, mint most. A hajó szántja tovább a szőke hullámokat. Élvezet nézni. A csónakázók is élvezik, meg a fürdőzők. Visegrád. Salamon-torony. Mindenünnen a magyar múlt szól. És minden csupa gyönyörűség. Kulisszaszerűen egymásmögé tolt hegyek, ibolyaszínük egyre halványodik a távlattal. Az ég aranyfényben fürdik, a lenyugvó nap sugarai rózsaszínűre csókolják az öreg Duna ezüst tükrét, s a “Szent István” hófehér testét. A fény halványul, s az árnyék nő. A magyar földre leteríti fátylát az est. Budapest. Tündérország ez a ragyogás! A margitszigeti padokon szerelmespárok ülnek. A hajón kellemes szellő lengedez; a Dunapalota vakító fényárban úszik, s a “Szent István” lassú méltósággal besétál a kikötőbe. Kár, hogy vége a hajózásnak. A város fülledt-meleg és poros. Fáradtan gyalogolunk a szállásunkra, s a fokosunkkal ütjük a taktust a pesti aszfalton. Van hangulat a nagyvárosban is. Vakít a reklámok fénye, hunyorítani kell. Láttam egy embert, aki csontos, kiéhezett arccal és sóvár szemmel keresett valamit a szemetesládában. S egy másikat, egy lábatlant, aki a két kezén vonszolta a testét. Az Élet nyomorultjai. Végre a szállásunkon. Az ötödik emeleten. A város zajos lüktetése felhallatszik, míg el nem nyomja fáradt tagjainkat az álom. (Jún. 29.) Mohács. Nincs sok veszteni való időnk. Este 10-kor értünk ide, és már reggel indulunk is, Borjád felé. Amit lehet, megnézünk. Mondják, hogy ott a domboldalon csillogott a török fegyver 1526-ban, itt meg itt állt a magyar sereg. (Ha akkor is ilyen hőség volt!) Kissé elmerengünk a múlton, aztán a jövőbe nézünk, s dal fakad az ajkunkon. Hosszú az út Borjúdig, a meleg nőttön-nő; csak néha frissít fel egy kis szellő, vagy egy korty víz. Borjád. Egy újdonság: a gazdáknál vagyunk szálláson is. A falu lakói svábok. A háború előtt szerbek is lakták, de a háború után lejjebb költöztek. (Olvastam, hogy Jugoszlávia azért hívta vissza az ittrekedt szerbeket, hogy el ne magyarosodjanak! Hát mi teszünk-e valamit azért, hogy szerteszét e nagyvilágban élő véreink magyarok maradjanak?) A görögkeleti templom még áll, és öt szerb család él a faluban. Itt csak a férfiak tudnak magyarul, az asszonynép nem. A jellegzetes népviseletet erősen tartják. Elnézem ezt a szín-hullámzást. Jól esik a szemnek. Folyton az jár az eszemben, hogy mért nincs arra mifelénk népviselet? Este német—magyar tábortüzet tartunk. Az egyes mókákat lefordítjuk sebtiben németre, s németül konferálunk. Kislányok csengő hangon énekelnek “Ungarland”-ról. És magyar kettőst táncolunk velük! (Júl. 2.) A Mecseken való átkelés emlékezetes marad mindnyájunknak. Egyesével — 50 lépésnyi távközben — haladunk felfelé a meredek oldalon. A hőség fokozottan érvényesült. Kínlódó szekerek recsegve-nyikorogva szállították lefelé a fát, s a kerekek mélyen bevágódtak az amúgyis mély hegyiutak téglavörös porába. Mi is féltérdig jártunk benne, és szívtuk magunkba a vastag port. Az erdő meglehetősen ritkás volt. Az első gerincen túl lassanként elmaradt a por és egyre sűrűsödött az erdő. Sokkal kellemesebbé vált az útunk, és egyre többet jöttünk lefelé. Kitűnt, hogy az is fárasztó. Sokáig jöttünk egy patak völgyében, aztán meredekebbnél-meredekebb fel- és leszállások következtek, a torkunk száraz volt, csak a táj szépsége enyhített mindent. A kerékpárosok megszenvedtek a gépjükkel: néha kötélen kellett leereszteni, oly meredek volt a hegyoldal. Estefelé értünk Egyházbérre. Első dolgunk a mosdás volt. (Júl. 9.) Somogyvámos. Járom a falut. Figyelem az embereket, a házakat. Ha más nem is, de néhány faragott ereszdeszka csak akad a gyűjtemény számára. Van itt egy pásztorember. Rossz borotvából készült “bizsókkal” faragja jellegzetes somogyi pásztorművészettel a szebbnél-szebb tükrösöket, pásztorbotokat, ostornyeleket, sótartókat, csont-óraláncokat, meg a többi faragott és karcolt, spanyolozott holmit. Megkérdezem, honnan veszi a díszítményeit. — “Fejbül. Gyün a’ magátul!” — feleli... ...Árpádkori templomrom a dombon. Köröskörül összefüggő zabtábla. Nincs más hátra, neki kell vágni a zabnak. Gyönyörű alkony van, lent a halastavak visszatükrözik a naplementét, hazatérő juhnyáj béget a távolban. Ügy kerülök a romhoz, hogy a nap a fal mögött van, és az előbukkanó sugarak glóriát vonnak a festői kőhalmaz mögé. Érdekes ellentét. Sötétedő, lilás romok a fényes, narancssárga égen. És ringó zabtenger, a szélén néhány sötétzöld bokor. Gyorsan lerajzolom tussal, aztán jövök dalolva, a munka örömével. Örülök, hogy ez a szerep jutott nekem: gyűjteni, keresni a szépségeket. (Júl. 11.) Kupa várának rondái. Az utolsó út ebben a görbe Somogyországban. Valami pogányos, szent áhítat fog el. Somogyország ősmagyar lelke. Hogy muzsikál a szó: Koppány, Koppány; élvezem a kimondását. A magyar függetlenség első harcosa, nyakas Koppány vezér! Te gyűlölted először a “németet” (a pogánylázadások főoka a sok német talpnyaló volt), mintha együttérzett volna a lelked késői unokák nagy-sok keservével,
