Erős Vár, 1981 (51. évfolyam, 1-6. szám)
1981-12-01 / 6. szám
EROS «'VÁR 3. oldal Várunk téged, Jézus... Várunk téged, Jézus! Adám és Éva reménye, Te taposol a kígyó fejére. Ábrahám, Izsák, Jákob atyák Bizakodva várták az Isten Fiát. József, akit testvér eladott, Sorsod példázza, rád mutatott. Éjszakájuk vak sötétjét Melkisédek örök papja Kenyér és bor áldásával Szent előkép — beragyogja! Ok is vártak téged, Jézus. Páskabárány tiszta vére Hintve az ajtó felére Ítélettől óvta, védte Kiválasztott népedet. Áldozatok hosszú sorja Végtelen sok bakja, borja Századokon át hirdette: Krisztus, jöjj te! Krisztus jöjj te! Isainak bimbós ága! Júda erős oroszlánja! Drága gyermek, csodálatos, Erős Isten, bölcs, tanácsos, Békességünk fejedelme: Jézus, jöjj te! Jézus, jöjj te! Mint élő gyökér száraz földbe Ügy jött le a földre a mennyei ág. Nem volt alakja, ékessége, De tőle kapott tüzet ez a világ. Áron kihajtott fája, A csipkebokor lángja Rád mutat, akit vártunk: Jöjj, drága Messiásunk! Mégis utált és elhagyott volt, Nem kívántuk még látni sem, S gúnyolta az önigaz senkik hada, Hogy ostorozza s veri Isten maga! Pedig ő hordta vétkeinket. Betegségünk is rajta van Es békességünk büntetése, De általa meggyógyulunk! Kínoztatott alázatosan Es szkját nem nyitotta meg. Önlelkét áldozatul adta S a mennynek nyert meg ezreket! Csalódottak, hitre restek Lesújtottak, megkötözöttek S kit az ördög csapott be: Nincs reményük más, csak te! Vérontás nélkül nincs bocsánat! Megölött Bárány, jöjj, úgy várlak! Hogy legyen utunk be a szentélybe Szent véred által, tiszta fehérbe! A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk! Mert van engesztelő Bárányunk! Mert efjött Jézus! ÉNEKEINK: 127 KITÁR OM EL Ő TTED SZÍ VEM... KOVÁCS SÁNDOR veretes, képgazdag, erősnyelvű énekeiből hatot találunk énekeskönyvünkben. Valamennyi kedvelt, sokszor használt darabja egyházi éneklésünknek. A “Kitárom előtted szívem” ádventi besorolást kapott. Pedig veretesen, eredetében, megszületésében is karácsonyi ének. Ez a nyelvezetében, stílusában, képgazdagságában oly tőről metszett magyar vers — külföldön született. Ez az ének a honvágy megkapó, szívbemarkoló dala. Egy külföldre szakadt magyar diák karácsonyi magányának csöndes sírása az otthon, az édesanya, a meleg családi kör után. Kovács Sándor Nagyvelegen született 1869. május 20-án. A Bakony lankáin dobbant életre a szíve. Szülőfalujában, majd Győrött indult meg a tudás lépcsőin. Aztán a soproni híres lyceum diákja lett. A Kis Jánosok, Gyurátzok örökében szívta magába a haza, a nyelv, az irodalom, a hit szeretetét. Sopronban és Pozsonyban volt teológus, majd a múlt század utolsó évtizedében Németországban tanult tovább, Halléban és Greifswaldban. Ott történt, hogy karácsonykor nagyon rászakadt az idegenség. Eszébe jutott — a vidám és hangos német família mellett társtalanságban — az édesanya, a boldog gyermekkor és gyermekhit családi emléke, és a messze vándorolt gyermek árvasága sötétlett a szívében. Évtizedekkel később, családi körben beszélt erről. — Olyan volt a szívem — mondotta —, mint a kifosztott madárfészekből letaszított, csipogó kismadáré. Mintha kitagadott volna a világ! Én nem voltam senkinek meghívott vendége, és nem volt az idegenben senkim, akit vendégül láthattam volna. Szegényebb voltam a bujdosó kurucoknál. Bánatba taszított a csüggedés. Erőtlen és békétlen voltam. A szomszéd szoba zengett a karácsonyi énektől. Akkor csordult ki a könnyeimmel együtt a szívemből az elhagyott lélek hívogatása: kitárom előtted szívem, ó jöjj, légy vendégem nekem.■■ Akkor éreztem: nem az a baj, hogy engem nem hívott meg senki karácsonyesti vacsorára, hanem hogy én nem hívtam eddig mennyei királyomat bűnös és gondterhes szívembe, hogy vendégem legyen, és a veszendő báránynak hív őrizője maradjon. így talált karácsonyi honvágy fájdalmában Kovács Sándor haza — Jézus Krisztushoz. Ez a karácsonyi magány rejtőzik e sorok mögött: “ha gond és bánat porba von... lelkem epedve vár... e bujdosás völgye felett. .. oszlasd el a homályt... ha harcomban elcsüggedek... ha elfedett a borulat...” A karácsonyi gyermekemlékek nosztalgiájából így talált igazán haza, a jászolbölcső Jézuskájától az “üdv és élet forrásáig”, s az igazi tanítványi készségig: “ó térj be hozzám, Jézusom!” Kovács Sándor 27 éves volt, amikor a pozsonyi Teológiai Akadémia tanára lett. Onnan került át a hazai egyháztörténelem professzorának a soproni teológiára. 1917-ben a debreceni egyetem tiszteletbeli doktora lett. 1935-ben választották püspökké. 1942-ben halt meg. Szórványgócok püspöke volt. Talán első karácsonyi magányának fájdalom-emléke sodorta szánó szeretettel a magukra maradottak, az elhagyottak felé. A külföldi karácsony magányában megtalált Mennyei Királyhoz szól a dorogi szórványtemplom szentelésére írt énekében is: Ha majd szólítod számadásra a munka végén hű sáfárodat, jutalmul égi béke várja, hogy megkísértve, hozzád hű maradt. Ha megtartotta, kiket rábíztál, jobbod felől állasd, mennyei Király! {Korén: Irgalmadat éneklem...) 25 ÉVES TÖRTÉNET Az amerikai központi Camp Kilmer-i táborban 1956. decemberében az újonnan érkezőket a különböző világi és egyházi szervek fogadták, s vitték tovább. Egyik honfitársunkat felkereste egy magyar evangélikus lelkész, s városában jó munkát ígért az újonnan érkezettnek, aki azonban visszautasította a lehetőséget. Két hét múlva ismét találkoztak. A lelkész honfitársunkat ismételten felhívta. — Miért nem akarja elhagyni a tábort — hangzott feléje a lelkész kérdése. — Várom a barátomat! — volt rá a válasz. — Hol van a barátja? — Győrben.
