Erős Vár, 1980 (50. évfolyam, 1-6. szám)
1980-08-01 / 4. szám
EROS • VAR 3. oldal SZENT ISTVÁNT KÖVETNI... A gyászos trianoni évforduló, melyet világszerte felhasznált a magyarság arra, hogy rámutasson a nemzetünket ért igazságtalan elbánásra, felújította azt a törekvést, hogy egy dunamedencei “egyesült államok” rendszerét propagáljuk. Bár csaknem minden megemlékezésről írt beszámolót elolvastam, alig találtam nyomát a szentistváni állameszme említésének, amelyik pedig valójában valamennyi ilyenfajta “rendezésnek” atyja. A mai elvilágiasodott körülmények között nem divatos egyházi jellegű vonatkozásokat felhozni, és főleg nem “szentekkel" kapcsolatban. Igaz, hogy a régi világban sem találtunk volna olyan protestáns egyházi lapot, amelyik ne I. Istvánt, vagy “István királyt” említette volna, ha első királyunk került szóba. Ebben a hazai kommunista kormány természetesen követi a példát. Érthetően, mert a “szent” megjegyzés olyas valakire mutat, aki természeténél fogva a világ felett áll, és láthatatlan, de valóságos és örökkévaló Hatalom, akit egyszerűség kedvéért Istennek, vagy jó régi magyarsággal “Úristennek” nevezünk. Úgy érzem, hogy manapság, amikor a világ félreérthetetlenül három táborba szakadt, a közömbösek, az istentelenek és az Isten-gyermekeinek táborába, az utóbbiban, Isten gyermekei között nem szabad, hogy szakadás legyen. Legtöbbször nincs is, s ami akad itt-ott, az mindig a szájjal vallásosak munkájának eredménye, akik szeretnek hagyományokra hivatkozni. Sajnos, sok hagyomány eredetében értelmetlen, mai alkalmazásában pedig egyenesen ostoba. Éppen ezért nincsen abban semmi hiba, ha a magyar protestánsság elfogadja és használja első királyunkra, népünk apostolára a “szent” előnevet. Három okot lehet felhozni ennek támogatására. Az első teológiai, bibliai. Ha a sok ótestámentumi és újtestámentumi idézet közül csak Pál apostolnak a kolosséi leveléből egy félmondatot ragadunk ki (3:12), máris világos lesz, amit mondani akarok. Pál ezt írja: “Azért mint Istennek választottai, szentek és szeretettek...” Ebből kitűnik, hogy mindenki, aki megkeresztelkedett, Isten választottjának, szentnek és szeretettnek számít. Szent az, akit Isten kiválasztott, — valamennyien azok vagyunk jellegünkben, ha magatartásunk sokszor kifogásolható is. Talán ezért nem használjuk magunkra ezt a kifejezést, hanem inkább azokra korlátozzuk, akik különleges élettel, 100 %-osan mutatják meg, hogy Istent követik. S ha egy ember nevéhez fűzzük a “szent” megjelölést, akkor magunkat emlékeztetjük arra, hogy van valaki, akit követendő példának vehetünk a hitben és az Istennek való engedelmességben. A második indok egyszerűen a demokrácia elvén alapul. Magyarország lakosságának két harmada katolikus volt. Ok voltak többségben. A többség elve alapján, s főleg, mert a nem katolikusokat a Szent István megjelölés nem részesítette hátrányban, nem érdemes ellene hadakozni. Manapság mindenkit, aki Isten gyermekének vallja magát hűséges vallásgyakorlatban, testvérnek kell elfogadnunk a másik két tábor, az istentelenek és a közömbösek ellen. A harmadik ok politikai. Az ateizmusra épített politikai rendszerek egységesek Isten tagadásában. Nekünk is egységesnek kell lennünk Isten követésében. Ezzel is megmutatjuk, hogy az Ő gyermekei vagyunk, mert összetartunk mindazokkal, akik testvéreink a “szentségben”, azaz kiválasztottságunkban. Szent István elsősorban keresztyén uralkodó volt, és csak másodsorban politikus. Amikor megkeresztelkedett és népét a nyugati kultúra felé irányította a keresztyén hiten keresztül, egységes alapot akart teremteni egy széteső, nomád nép jövője érdekében. Ezért hangsúlyozta, hogy a többféle kultúra erősíti a nemzetet, s minden fajta, amelyik beleolvad a magyarságba, magával hozza különleges áldásait és gazdagítja a befogadókat. De ez csak akkor lehetséges, ha van egy közös alap, amelyik a fajon és nyelven kívül egy magasabb szellemi kapcsolatra mutat. Ezért hívott be nyugatról keresztyén telepeseket, s ezért követelték meg utódai is a később érkező keleti törzsektől származóktól, hogy vegyék fel a keresztyénséget. Istennek Jézus Krisztusban megmutatkozott megváltói munkája lett a közös alap. Istenen keresztül szolgálták a nemzetet, amelynek tagjaivá lettek. Ezt a közös alapot semmisítik meg mindenütt az ú.n. “szocialista” világnézet képviselői. Helyettesítik egy emberi gondolattal, amelyet azután igényeiknek és szükségüknek megfelelően alkalmaznak. Ennek az emberi gondolatnak szolgálatára és támogatására kérik fel az egyházakat, és várják el tőlük, hogy azt meg is tegyék a megtörés engedménye mellett. A papíron olyan szépen hangzó vallás-szabadság gyakorlatban ellenszolgálatokon alapszik, amelyeket be is hajtanak minden esetben. A szentistváni állameszme azonban más szerepet szánt az egyháznak, mint az Isten akarata köré tömörültek csoportjának. Azt várta el, hogy a keresztyének egységessé tegyék az államot egységes hitükkel, egységes szolgálatukkal és egységes reménységükkel. Ebben a rendszerben az egyháznak, mint a “szentek közösségének” szerepe az, hogy Istenfélő, szorgalmas és tiszta életű polgárokat neveljen. Hogy mindenkit megtanítson tisztelni és becsülni a másikat, munkájuk különbözősége ellenére is, abban való hűségükért. Nem azt jelentette ez, hogy mindenki egy szellemi egyenruhát vegyen magára, és annak tisztaságára vigyázzon, hogy egy felülvizsgálat alkalmából ki ne dobják a közösségből, hanem azt, hogy mindenki alkalmazza az alapelveket a maga életében Isten törvényére figyelve. Egyszerű lehetne tehát egy “keresztyényi erkölcsiségről” beszélni amelyik megkérdezi, mert meg meri kérdezni minden döntés előtt: “hát, Isten mit szól ehhez?” Ebben van a különbség. Ahol eltörölték az emberek Isten befolyását, ahol kivetették életükből, vagy csak másodrangúnak minősítették az “állammal” szemben, ott mindenütt bajok vannak. Sem a nemzetben, sem a családban nem lehet boldogságot remélni és a csalódásokat elkerülni ott, ahol hiányzik a közös alap, amelyben egyetértenek a tagok. Ezért vannak bajok mindenütt, ahol elfordultak Istentől, s vagy tagadják az O jelenlétét és törvényhozó hatalmát, vagy bár nem tagadják Őt, de nem veszik figyelembe akaratát. Nem kell arról beszélnem, min(folytatás az 5. oldalon)
