Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)
1979-10-01 / 5. szám
EROS ^ VAR 5. oldal HÉTKÖZNAPJAINK A REFORMÁCIÓ JEGYÉBEN A reformációt ünnepnek szoktuk gondolni: elmegyünk a templomba, a lelkészek Lutherről és a reformációról prédikálnak, a gyülekezet pedig az “Erős Vár . . ,”-at énekli. Amit a gyülekezet az igehirdetésekből és ünnepi előadásokból hazavisz, az rendesen arra vonatkozik, hogy a keresztyénségben a hit és Isten igéje a döntő. Sokan nem is értik ma már azokat a vitakérdéseket, amelyek miatt Luther Márton és reformátortársai négyszáz évvel ezelőtt vitába szálltak és amelyek akkor egész népeket mozgattak meg. Talán vannak sorainkban olyanok is, akik úgy vélik: kár volt akkor a keresztyén egyház egységét megbontani, holott ma az ökumenikus mozgalmak sokkal nagyobb fáradsággal kénytelenek az egység helyreállításáért dolgozni. Ha minderre gondolunk, szükséges, hogy számot adjunk magunknak arról is, mit jelentett és jelent ma is a reformáció hétköznapjaink számára. Most röviden csak néhány legfontosabb mozzanatot emelünk ki. 1. A reformáció megszüntette a már-már tűrhetetlenné lett különbséget a “vallásos” és a világban élő ember között. A középkori egyház életszemlélete azt a “vallásos” embert tekintette eszménynek és követendő példának, aki megvetve a világ hiú és múlandó javait imádkozással, kegyes vallásos gyakorlatokkal, főként önmegtagadással, böjtöléssel, zarándoklatokkal és szegények közt végzett jócselekedetekkel szolgál Istennek. Ezért számított különösen kegyesnek az a remete vagy szerzetes, aki megtagadva természetes életösztöneit és az emberi közösséget, félrevonulva, szüzességben, szegénységben és munka nélkül imádságban elmerülve élt. De miközben az egyház a szerzetesi életszentség útjain járva kereste Isten kedvét, nem vette észre, hogy mennyi képmutatást eredményezett ez az életmód még azoknál is, akik komolyan igyekeztek így élni. Közben ez a vallásosság egyre inkább elszakadt a valóságos élettől, lebecsülte a dolgozó embert és kényszerítette, hogy az egyház közbenjárását keresse Istennél és az imádság, a böjtölés, valamint alamizsnálkodás jócselekedeteivel próbálja háborgó lelkiismeretét megnyugtatni. Sem Jézus, sem az apostolok nem ismertek ilyesféle, a világtól elforduló kegyességet, még kevésbé helyeselték azt. Jól tudták, hogy Isten nem a kegyes jócselekedetekért irgalmaz a bűnös embernek, hanem, hogy egyedül Jézus nyitotta meg nekünk bűnös embereknek az utat Isten atyai szívéhez. Ezt ismerte fel Luther Márton. Az evangélium öröm-üzenetét hirdette újra, amikor megmutatta a középkori szerzetesi életforma belső képmutatását és ellentétét az Újszövetséggel. így temette be a szakadékot a “vallásos” szerzetes és a világban élő ember közt. 2. A reformáció visszaadta a munkának a becsületét és “hivatásba” állította bele az embert. Nem volt elég megmutatni a “vallásos”, szerzetesi kegyesség belső képmutatását. Ha csak ez történt volna, zsákutcába jutott volna keresztyén életünk. De a reformáció felfedezte azt is, amit a keresztyénség régtől fogva elfelejtett, hogy ti. Isten munkatársává tette az embert, amikor őt munkába állította. A munkát sokszor úgy ítélték meg, mint a bűnbe esett emberre mért isteni büntetést: ezért várták el a “kegyes” szerzetesek, hogy őket mások tartsák el és ezzel mintegy “érdemet” szerezzenek Istennél. Emberi munkánkon valóban van ítélet: alá van vetve a múlandóságnak és sokszor fájdalmasan tehetetlenek vagyunk. Munkánk is önzésünk eszközévé válik és nem szolgálja mindig felebarátunk javát. Luther Márton el nem némítható, hatalmas szóval véste bele az egyház emlékezetébe, hogy a keresztyén embernek a szeretet által mindenki szolgájává kell lennie. Ez azt is jelentette, hogy a minden ember számára kötelező munkás életet embertársaink javára kell folytatnunk. Ekkor lett megbélyegezetté az az életmód, amely imádkozásba és önsanyargatásba merülve megfeledkezett a munka kötelezettségéről. A munka, amelyet életfeladatunknak ismerünk fel és amellyel embertársaink javát szolgáljuk, valamint az emberi közösséget építjük, “hivatássá” lett. A reformáció megmutatta, hogy Isten erre “hívta el” az embert és engedetlen Isten iránt, aki nem törődik ezzel a “hivatással”. 3. Végül a reformáció Isten szolgálatába állította a hivatásában dolgozó embert. A reformáció hirdette: nemcsak az “kegyes”, aki imádkozással, templomozással és egyéb vallásos szokásokkal közeledik Istenhez. A gyülekezetben való élet, imádkozás, Isten igéjének hallgatása és tanulása, keresztség és úrvacsora nélkül nincs keresztyén élet. De baj, ha keresztyén életünk erre szorítkozik és mindezzel beszorul a templomba: akkor könynyen képmutatássá válik. Keresztyéneknek kell lennünk hétköznapunkban, mindennapi munkánkban, hivatásunkban. Munkánk és hivatásunknak, “hétköznapi” életünknek nem szabad önzésünket szolgálnia, hanem Isten szolgálatába kell állnia, amikor vele embertársunk és a köz javát keressük és Isten dicsőségét hirdetjük. Az ember munkáját sokszor önzése szolgálatába állítja, sőt egyenesen mások kárára használja fel. Ez nemcsak sok bajunk, nyomorúságunk forrása, hanem megrontja életünket is, tönkreteszi együttélésünket embertársainkkal és rombolja a közösséget, melyben élünk, ahelyett, hogy építené. Emlékeztessen a reformáció arra, hogy hétköznapjaink munkájával mindenféle hivatásunkban Istent kell szolgálnunk! Akkor leszünk valóban evangélikusok és a reformáció örökösei, ha ezt nemcsak megtanuljuk, valljuk és hirdetjük, hanem életünkben is megvalósítjuk és ilyen igaz keresztyén élethez segítünk el másokat is.-r—y ÉVENTE HATSZOR JELENIK MEG az FEBRUÁR ÁPRILIS JÚNIUS AUGUSZTUS OKTÓBER DECEMBER
