Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)
1979-04-01 / 2. szám
EROS ©VÁR 3. oldal I A SZÁMŰZÖTT I HÓFEHÉRHAJÜ, JÓSÁGOS TEKINTETŰ portrék díszítették a falusi otthonokat, Kossuth apánk képe, aki akkor lopódzott igazán a nép szívébe, amikor a száműzöttek keserű kenyerét ette . . . “Kifejezhetetlen érzelemvihar dúlta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék — zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsúcsókját —, egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz — még egy lépés és úgy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon. Egy török tiszt ‘Allah’-t említve üdvözölt barátságosan — elvezetett a fekhelyemhez, melyet Isten szabad ege alatt számomra készíttetett barátságosan és . . . kardomat kérte, lesütött szemmel, mintha szégyenlené, hogy török magyart lefegyverez. Lekötöttem, átnyújtottam szótlanul, könynyel szememben és ő jó nyugalmat kívánva, magamra hagyott bánatommal. Ha tudott-e a hitrege Ádámja nyugodni, mikor mögötte, a kitaszított mögött, Éden kertjének kapuja becsapódott, mivelhogy a jó és gonosz tudása fájának gyümölcséből evett! Én is ettem abból a gyümölcsből és felismertem a jót és gonoszt és felemeltem kezemet a jónak védelmére a gonosz ellen. A gonosz győzött és én hazámból — az én Édenemből kitaszíttattam. Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjaiba amonnan felülről a magyar nemzet könnyeiből ég felé szállott vízpára csapadéka vegyült s kis távolságban tőlem rohant tova a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül, zúgva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemelt végzet ellen . . .” Ezekkel a szavakkal vezeti be Kossuth “Irataim az emigrációban” című művét. És önkéntelenül adódik a szavakból a gondolat, hogy a nemzeti katasztrófát követték az egyéni katasztrófák s ezek között talán a legnagyobb volt Magyarország kormányzójának katasztrófája. Pedig ezek a szavak 1880-ban születtek, több, mint harminc évvel Világos után és az idő a lélek bánatát megszűrte, mégsem tudta begyógyítani a lázas reménység Világos sebét. NINCS NEMZETI TÖRTÉNETÜNKNEK még egy olyan alakja, aki olyan mélyen gyökerezne népünk szívében, mint “Kossuth apánk”, akiről mesében-dalban szőtt tarka ábrándokat a bukott szabadságharc gyermeke, a magyar nép. A szelíd megjelenésű, halovány arcú ember világfájdalmas tekintetű kék szemével egyike volt százada leggazdagabb energiaforrásának. Számtalan szobor, kép őrzi örökös dinamizmusát kifejező mozdulatait, amint katonát kér nemzetétől, áldozatot kíván a hazáért, vagy amint lendületes karja távolba mutatva a célra függeszti hallgatói figyelmét, a szabadság felé. Neve és alakja egybeforrt a magyar szabadság eszméjével. Március 15-ét, vagy a reform országgyűléseket, vagy a dicső szabadságharcot egyaránt az ő neve fémjelzi. A történelem ama nagyjai közé tartozik, akiknek nem adatott idő a kiteljesedéshez és bár hosszú élettel ajándékozta meg Isten, a nemzet életében mégiscsak üstökös volt. Villanásnyi idő csupán az, amíg ő tarthatta a kusza események között a gyeplőt, de a kurta másfél esztendő is elég volt ahhoz, hogy vállalja őt minden időre népünk. Igen, mert alig másfél év az, amíg számtalan nehézséggel küzdve állhatott nemzetünk élén (1848. március—1849. augusztus). Pozsony és Világos a két határállomás számára. A közbeeső tiszavirágnyi idő alatt kellett nemzetté kovácsolnia népét, felszámolnia évszázados elmaradottságát, roppant katonai túlerővel mérkőznie a maroknyi honvédsereggel, belső és külső ellenséggel megvívni. Kell-e, lehet-e ennél többet tenni, mint amit ő tett? Hisz nem volt olyan gond és olyan feladat, amely szinte kizárólag nem Kossuth vállán nyugodott. És hogy ebben az orkánban nem veszti el a fejét és napról napra értelmesen cselekszik, ez volt zsenialitása. Életének fele az emigrációra esik. Először Törökországban talál hazát, majd Angliában. Innen utazik át Amerikába. Bárhol jár a világon, mindent elkövet, hogy a magyar ügyet európai ügyé tegye. Európa 1848-tól a szabadságharcoktól és a forradalmaktól feldúlt és nyugtalan volt. Ebben a nyugtalanságban próbálta Kossuth hazája ügyét előre vinni. Ö az élő lelkiismeret, mert mindenütt megjelenik, ahol szóba kerülhet a Monarchia igazságtalansága, a magyar nép elnyomása. A francia— osztrák háború idején (1859) III. Napóleonnal tárgyal. A francia zászló becsületévé teszi a magyar ügyet. A porosz—osztrák háború előkészítésében (1866) megbízottja Bismarck-kal veszi fel a kapcsolatot. Olaszországban 1859- től, majd egy évtizedig magyar légió áll készenlétben, várva a kedvező jelre és Kossuth intésére. (A légió tisztjei és legénysége azután az olasz szabadságharcban vették ki derekasan részüket.) Az olasz kormánnyal, Cavour elnökkel tart fenn szoros barátságot, hazája érdekében. HOL LEHET A HAZA ÜGYÉT SZOLGÁLNI? Ez a kérdés űzi és teszi fáradhatatlanná. És Ausztriának igazán sok kellemetlen órát szerez Kossuth és az emigrációs kolónia tevékenysége. Az európai véleményalkotáshoz, közhangulathoz e kiváltságos tekintélyű férfiú rendkívül sokat adott. A Monarchia abszolutizmusának megvetése Európa-szerte a közvéleménytől a jelentősebb fórumokig Kossuth műve volt. Odahaza is sokáig azt a dallamot játszotta népünk, amelynek kottáját Kossuth az emigrációban írta meg. Csak 1867 táján tört meg a szoros kapcsolat közte és a nemzet között. Lassan Deákék kezébe került a vezetés. A Kiegyezést Kossuth nagyobb katasztrófának tartotta, mint Világost. Ez év májusában szózatot intézett népéhez. Ebben Deákot jogfeladással vádolta. A nemzetet módfelett felizgatta a “száműzött” szózata s a Kiegyezés utáni állapot igazolta Kossuth látását. Ettől kezdve válik igazán naggyá. Valóságos mitológia veszi körül a már megöregedett “turáni remetét”. Torino ARC A HÓBAN A fenti kép történetét egy fényképész mondta el. Az illetőt életének egyik szakaszában hitbeli kétségek gyötörték. Egyszer felvételt készített kertjében az olvadó hóról, amint a fekete föld már kezdett előtűnni a hó alól. Mikor a képet előhívta, Krisztus arca tűnt fel a felvételen, tekintetéből melegség és gyengéd szeretet nézett reá. A fényképész érezte, hogy gyötrő kérdéseire most kapott választ. Lehet, hogy nehezen találod meg Krisztus arcát ezen a képen. Ez talán azt jelképezi, hogy sokszor bizony nehézséggel jár és sok erőfeszítéssel, míg a mi életünkben is rátalálunk Krisztusra. Ha azonban egyszer megtalálod — mint a képen is —, Ö lesz a középpont és csodálkozol rajta, hogy addig nem ismerted Öt fel!
