Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-02-01 / 1. szám
ERŐS VÁR 5. oldal yU “Amit írtam, IW Rí megírtam . . . — János 19:17-22 — Mikor az Úr Jézust felfeszítették, az volt a szokás, hogy a keresztfa tetejére odaírták a kivégzett nevét és bűnét. Ha Barabbás lett volna az egyik keresztrefeszített, bizonyára ezt írták volna: Barabbás, gyilkos. De mi legyen Jézus felirata? — töri fejét Pilátus. Mit írjon — Mi volt a bűne? Hiszen ő, a legfőbb bíró, a tárgyaláson kijelentette, hogy ebben az emberben semmi bűnt nem találtam, ártatlan vagyok ez ember vérétől. Töprengések között határozta el, hogy ezt íratja: A Názáreti Jézus, a Zsidók Királya. Megíratta három nyelven: latinul, a birodalom hivatalos nyelvén; héberül, a megvetett zsidó nép nyelvén; valamint görögül, az ókori műveltség nyelvén. Miért így írta? Lehet, hogy a zsidókon akart ütni egyet, mert nagy csorba esett a tekintélyén, amikor őt, a legfőbb bírót fenyegetésekkel rákényszerítették arra, hogy Jézust halálra ítélje és kivégeztesse. A zsidók felháborodtak ezen a feliraton, s annak megváltoztatását követelték, de Pilátus szállóigévé vált feleletet adott: “Amit megírtam, megírtam...” Pilátusnak ezt az állásfoglalását ez a gondolat adhatta: én a megfontolt szavak embere vagyok. Erre eszünkbe jut, hogy mennyi megfontolatlan szó hagyja el a mi ajkunkat. Gondoljunk csak Péter nagyhangú ígéretére: “Ha mindenki megbotránkozna Benned, én meg nem botránkozom”. Vagy mikor tanítványtársait szólítja Péter így: “Jertek, haljunk meg mind Vele együttl” Gondoljunk arra, hányszor hangzottak el a mi ajkunkon is megfontolatlan szavak. Mi mindent adnánk azért, ha el nem mondtuk volna azokatl Pilátus arra is gondolhatott: én a megtartott szavak embere vagyok. Megfontoltam, amit mondtam, s azon nem vagyok hajlandó változtatni. Itt meg gondoljunk azokra a bűnökre, amelyek Jézus Krisztussal kapcsolatos hitszegésünkkel vádolnak: konfirmációnkon, úrvacsoravételkor tett fogadalmaink meg nem tartására. Jó nékünk így nézni erre a történetre a magunk bűnein keresztül inkább, mint Pilátus bűnein keresztül. Pilátus bűne itt az, hogy csak kicsiny dolgokban állhatatos, nagy dolgokban, üdvdöntő kérdésekben engedékeny. Miért nem ütött az asztalra, és miért nem állt a sarkára? Mert nagy dolgokban gyáva volt. Csak önmaga mellett tudott kiállani, Jézus mellett nem! Vájjon nem ugyanaz a mi bűnünk is? Csak üljünk le Pilátus mellé, és sirassuk meg magunkat! Azt olvassuk a Bibliában, hogy a Jézus keresztfáján levő héber —görög—latin feliratot “sokan olvasták a zsidók közül”. Ez a felirat az első keresztyén missziói plakát! Mert ez a felirat a kereszten ezt jelenti: nézzetek a keresztre! Ott van a názáreti Jézus, a zsidók királya, a megígért Messiás. Ez az a király, akiről a próféták beszéltek. Ez az a király, akinek jövetelében hitt, és akit várt a nép. Nem látjátok, hogy ezen a plakáton ott van ugyanaz a mondat, amit Pilátus mondott: amit írtam, megírtam!!... De most nem Pilátus, hanem az Atya Isten mondja: Amit én mondottam, azt megmondtam; amit a prófétákkal megírattam, azt megírtam; íme, minden beteljesedett! Mintha csak ez lenne a keresztre írva: Emberek, nyissátok fel a 22. zsoltárt és Ézsaiás 53. részét, amit ott írtam, azt megírtam, beteljesedett minden a golgotái kereszten. Mert Isten írása megbízható írás. Isten igéje megbízható ige. Lehet, elmúlnak évszázadok, évezredek anélkül, hogy igazságai nyilvánvalókká válnának, de egyszer jön egy pillanat, amikor az egész világnak hirdettetik héberül, görögül, latinul, és minden nyelven: Király az Isten Fia! A te királyod, az Isten szenvedő^ Szolgája, a csodálatos király! Őróla énekel így Nagy Gergely ősi himnusza: “Keresztfád királyi trón lett...” * * * Amit írtam, megírtam! Pilátus ezt makacsságból mondta, én szégyenkezve mondom. De mikor Isten mondja, akkor felragyog a szemem, és örömtől kezd dobogni a szívem, mert amit Ő megírt, azt megírta, és arra rá lehet építeni az életemet! Túróczy Zoltán ÉVENTE HATSZOR JELENIK MEG az FEBRUÁR ÁPRILIS JÚNIUS AUGUSZTUS OKTÓBER DECEMBER MIKOR A TÖTÖK MEGSZÓLALNAK... (Folytatás a 3. oldalról) Mint a vércseüvöltés hasította át a levegőt az öreg Mikusné hangja: — Ne hallgassatok erre a borotvált majomra! Itt a patak, fojtsátok bele! Forgószélhez hasonló erő rázta meg a bricska üléseit. A szolgabírót lekapták a kocsiról s vitték a bíró pincéje felé. — Csendőrök! Tompa, reménytelen dörömbölés volt a válasz. Balták, dorongok suhantak a levegőbe s a szluzsni sápadtan imbolygóit a vérszomjas tömeg vállán: szemében ott égett a halálfélelem. — Barátaim, az Istenre kérlek, hát sürgönyzök... Halotti csend támadt. — Megsürgönyzöm a zsupánnak, hogy felelősséget vállalok a papotokért. Erre már előállt a kurátor. — Köszönjük a szolgabíró úr jó szándékát, hanem addig nem eresztjük innen, míg meg nem jön a sürgönyre a válasz. Pán otyec egy hét múlva otthon volt. Hatlovas, felszalagzott hintó várta az állomáson s a nagy pap bandériummal, harangzúgás közt vonult be falujába, mint valamikor az imperátorok. Hanem annyi könny azoknak se jutott. Egyenest a templomba vitték. János pap dörgő léptekkel ment föl a szószékre, kétfelé törülte hatalmas bajuszát s megszólalt: — Édes gyermekeim! Kisírtuk magunkat, hála érte a respublikának! Most pedig beszéljünk arról, hogy hát mit is üzent az a Kossuth Lajos...
