Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-10-01 / 5. szám
I észre. Ok most egyetlen derűs gondolatot se eresztenek magukhoz, mert a nevetés a falu nyilvánossága előtt csak gyermekek és asszonyok gyengesége. Az volna csak a szép, ha mondjuk: a hatökrös Papulya a falu közepén elkezdene vigyorogni. Még a topolyfák is hátratántorodnának megrökönyödésükben. Az ilyen nevető emberek különben sem érnek semmit. Az apai vagyont nem szaporítják s előbb-utóbb ivásnak adják a fejüket. Lám, itt van Szikora Tamás, a falu nábobja: ezt még mosolyogni se látta ember. Most is olyan szúrós szemeket vet jobbrabalra, mintha keresné, hogy kinek csavarjon drótot a nyakába. De van is neki pénze annyi, hogy el lehetne vele a patakot állítani. Az igaz, hogy uzsorán szerezte s máig a zsebében van a fél falu — s ha valakinek eszébe jutna, hogy husánggal végighegedüljön rajta, ötvenen kapnának karót, hogy ők is ráüssék a pecsétjüket erre a százrétű gyomorra, de most azért mégis utat nyitnak előtte. Az egyetlen Pukács meri csak utána vetni egy keserű lapu tövéből, ahova a Szikora elől táguló tömeg szorította. — Ej, te ugyan jól megszedted magad, hogy már az országúton se férsz el másodmagaddal! No, de könnyű Pukácsnak! O szabad ember. Nincs neki semmije. Volt ugyan egyszer egy koszos malaca, de amikor megkérdezték tőle, hogy ezzel akarja-e a földjeit fölszántani, megmérgelődött, s addig nem mozdult el a kocsmából, míg a röfögését hallotta . . . . . . Vonul, vonul a falu. A templom egyre közeledik. A tömeg moraja egyre alább száll s amikor az egyházfi szélesre tárja a torony alatt levő vaspántos tölgyfaajtót, a templom főbejáratát: lélegzetállító csend lesz egyszerre, csak az öregaszszonyok éneke ostromolja az ablakokat: “. . . Ki csak Istenre dolgát hagy• )} ja .. . Milyen más világ ez itt, mint a külső, melynek karjaiból két órára kiszakították magukat. A magas fehér falak valami különös hűvös illatot árasztanak — valamit a bazsalikom illatából, mely vasárnapról-vasárnapra ott zöldül az asszonyok kezében, s a templom áhítatot keltő lehelletét, mely elcsitítja a hétköznapi gondolatokat s mélyebb, sú6. oldal E RÖS VÁR lyosabb dobogásra indítja a szívet. Az oltár karos gyertyatartói között egy többezeréves könyv: a Biblia. Fölötte aranyozott keretű oltárkép. Rajta a keresztrefeszített Krisztus. Isten, aki emberré lett és éppen ezzel mutatta meg, hogy Isten. Zeng az orgona, ez a fájdalomra szabott hangszer. Kutató hangjai búgva szállnak alá a legmélyebb poklokra s fehér galambszárnyon repítik a megszenvedett embert az Atyaisten színe elé. Arad az ének. Szívből — hatalmasan. Sötét hullámokban a férfiak baritonja, tisztán fénylő kristályesőben a nők magas fuvolahangja. Nem lehet az, hogy meg ne hallja, akire tartozik. Lassan mindenki egyforma lélekbe öltözik. A férfiak éppúgy, mint a nők, az öregek éppúgy, mint a fiatalok. Most mindnyájan gyermekek. A pap fölolvassa az igét, az oltár felé fordul, nézi, nézi az oltárképen azt a szomorú töviskoszorús fejet; aztán, amint elhal az ének, felmegy a szószékre s beszél a tékozló fiúról. Mégcsak a mesénél tart, de a kiejtett szavak lélekre hulló visszhangjában már ott bontogatja szárnyát a tanulság. Igen, igen tékozló fiúk vagyunk mindannyian, mi lukovkaiak. Csak a nagy Isten tudja, mennyi jóval látott el bennünket, de azt már mi is látjuk, hogy mennyit vesztegettünk el belőle a mai napig. S a sok egyforma arc megmozdul az önvád ostora alatt s mintha egy láthatatlan kéz formálná őket, lassan más és más kifejezést ölt mindegyik. Sinkov Szamo, a harangozó, akinek ilyenkor már az orgona fújtatójánál a helye, s a kórus ifjúsága közül nyújtogatja elő sovány nyakát, könyörgő szemeket vet a magasba: Bocsásd meg Uram, ha a toronyban néha azt gondolom, hogy nekem kell a világot megjavítanom. A bíró lobbanékony vonásaira kiül az alázat. . . Bizony, bizony, átkozott szokás ez a káromkodás, dehát itt ülnek a nyakunkon ezek a fránya csehek és az ember úgy könnyít magán, ahogy tud. A kurátor együgyű arca fénylik az ige hatalmától. Aki így látja őt, azt gondolja: ez az ember nagy gondolkodó. Pandulya Gyúró, a falu legnagyobb étvágyú embere, mélyet sóhajt s közben valami ilyesmi villan át fészkelődő lelkiismeretén: Ej, ej, talán nem is helyes, hogy én mindig csak azon a galuskán jártatom az eszemet, ahelyett, hogy a szegényekkel is törődném. A szép Kvietyik Zuzka megszégyenülten hajtja le fejét és Cserpák Janó úgy érzi, hogy ennek ő az oka. Hát a hancúrozó menyecskék? Oh, azok között most nagy csend van. Nem mosolyog egyik sem. Ülnek szerényen, hallgatagon, közben egyiknek-másiknak megrándul az ajka, lekonyul a feje, mint egy bánkódó virágnak és akkor egyszerre Lukovka legvidámabb ajkairól itt is, ott is felhangzik a sírás. Jaj, mert az ember a falu előtt nem tárhatja föl minden titkát, de Isten színe előtt annál jobban esik sírva fakadni. S a sírás, mint valami hirtelen lezuhanó nyári eső végigveri az aszszonyok padjait. Az öreg asszonyok csoportja fölött megáll, elhatalmasodik s hull, hull egy nyomra szünet nélkül, míg a belőle kerekedett rohanó csermelyek magukkal nem söprik a tartós szárazság minden szennyét és porát. Manzsiákné szájához emeli könnyáztatott zsebkendőjét s szepegő hangon súgja Grajciár Ancsának: — Nem intett neki. Csak állt a padlásajtóban, de nem intett neki. — Mit mondasz? — fordítja féloldalra feketekendős fejét Grajciár Ancsa. — Nem intett neki? Csak állt, de nem intett? . . . Hát ez nagy dolog, mert, ha nem intett, akkor tulajdonképpen semmit se csinált. S ha semmit se csinált, akkor ezt viszont haladéktalanul meg kell mondani Kvacskánénak is. Kvacskáné először a fejéhez kap csodálkozásában, de aztán tudja a kötelességét s hátraadja a hírt a többieknek is: — Nem intett neki. A három bűvös erejű szó pillanatok alatt bejárta hátul a templom jobboldali padjait s mire visszatér Manzsiáknéhoz, már tisztára is mosta az első pad szélén gyanútlanul sírdogáló Csiris Palyoné becsületét. A prédikáció utolsó mondatai zengenek alá a szószékről. Elhangzik az ámen. És akkor a férfiak padsorában is történik valami. Az uzsorás Szikora megfordul helyén, ránéz Maiinka Szamora, akit két év előtt minden vagyonából kikopasztott s megindult hangon azt mondja neki: Szamko . . . te . . . Szamko . . . (Folytatás a 8. oldalon)
