Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-10-01 / 5. szám
AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 44. ÉVFOLYAM 1978. OKTÓBER 5. SZÁM KEMÉNY PÉTER: BÉKESSÉG KEDVÉÉRT ...? A reformáció hónapjában felmerül a kérdés, hogy mi lett volna, ha Luther nem áll ki nézetei mellett, hanem a békesség kedvéért hallgat. Hiszen mint egyházi embernek, lelkipásztornak a békesség mellett kellett volna kiállnia, és inkább elsimítani az ellentéteket, mint kiélezni azokat. Legalább is ezt tartják azok, akik ma ún. “béke-politikát” folytatnak és abban reménykednek, hogy fennmarad a békesség, ha eltűrjük egymást és az egymás között fennálló nézeteltéréseket. A baj csak az, hogy e nézet alapja nem a keresztyén embernek, mint egyénnek, környezetével, családjával, barátaival és társadalmi körével való viszonya. Amit elvárhatunk egyéni viszonylatban, azt nem lehet egyszerűen átsugározni az egész életet egybefogó világnézetté. Önmagára nézve dönthet az ember. Elharozhatja, hogy minden áron békességet akar, nem “konfrontálást”, azaz szembeszállást, hanem együttélést. Ha jónak látja és kész ennek érdekében áldozatot hozni, ha lenyeli azt, ami a begyében van, az ő dolga csupán, és abba senki bele nem szólhat. Az egyén, ha neki úgy tetszik, kínlódhat, sanyargathatja magát, lehet olyan mint egy fakir — az ő dolga, mindaddig, amíg magaokozta kínjaival másoknak nem árt. Vannak azonban olyan dolgok, amelyek áttörik az egyéni élet korlátáit és túlnyúlnak határain. Ilyen pl. a “mi hitünk cselédeinek” élete és boldogsága. A felelősség, amelyet viselünk szeretteinknek mind testi jóléte, mind lelki üdvösségének problémáiban. Sok minden befolyásolja földi életünket, nem csupán evésivás-alvás és munka, hanem olyan dolgok is, mint lelki-békesség, biztonság, hitbeli összeköttetés Istennel, szabad választás jó és rossz között, önállóság és önbecsület. Ilyeneket mindenki saját maga ápolgathat, felettük dönthet és velük rendelkezhet, és a hozzájuk való jogot követelheti a saját számára. Ezek elérésében támogatnunk kell egymást. Mikor Luther Márton kiszögezte 95 tételét a wittenbergi vártemplomkapujára, ezeknek érdekében tört lándzsát. Világosan érezte, hogy az ember boldogsága azon fordul meg, hogy képes-e magát szabadnak érezni, kimondhatja-e azt, amit érez, attól való félelem nélkül, hogy megbüntetik. Ha Luther életét, wartburgi harcát és wormsi kiállását figyeljük, világossá válik előttünk, hogy életét is kész volt feláldozni lelkiismereti szabadsága és véleményének hirdetése érdekében. Napjainkban azonban kettős politikát figyelhetünk meg. Világviszonylatban minden államrendszer hirdeti a szabadságot, ugyanakkor azonban korlátozzák azt, főleg ha a szólás-szabadságról van szó. Azt várják el csaknem mindenütt az állampolgártól, hogy fennen hirdetett demokratikus jogait alávesse annak a rendszernek, amelyben él, és annak határain belül érezze magát csak szabadnak. Olyan ez mint az állatkerti kifutó, ahol a vadak “szabadon mozoghatnak”, mígcsak a gyepűhöz, vagy a rácshoz nem érnek, amelyből kitörniük nem szabad, s ha megtennék, ha csodás módon sikerülne, akkor hamarosan visszahoznák, vagy erősen megbüntetnék merészségéért. Ez a politika egyik oldala. A másik pedig propaganda jellegű: az állampolgár kötelessége, hogy szeresse rendszerét, minden más rendszernél jobbnak, felsőbbrendűnek tartsa, és ne feledkezzék meg arról, hogy lépten-nyomon dicsérje és esetleges hibáit mentegesse — azaz magyarul: alkudjék meg a rendszerrel. De vajon a megalkuvás ténye elvezet-e a békességre, ápolja-e azt, vagy csupán gúny tárgyává teszi? Vajon csakugyan az-e a keresztyén, aki lemond alapvető jogáról, hogy Isten előtt saját maga dönthesse el sorsát, képviselhesse álláspontját, és rábízza ezeket olyanokra, akik a felsőbbséget képviselik, akár csakugyan demokratikusan megválasztott egyénekről van szó, akár olyanokról, akik a hatalmat erőszakkal, vagy külső eszközökkel ragadták meg? Úgy hiszem, hogy Luther egyéni példája itt döntő jellegű. Luthernek ama döntő napokban kettős rendszer ellen kellett fellépnie, és kettős hatalommal szemben képviselnie egyéni álláspontját. Az egyik az egyházi hatalom volt, felsősége, amelyik egy bizonyos, kialakult és a világi viszonyokhoz alkalmazott rendszert képviselt. Ez a rendszer előírta, hogy mit kell hinni az üdvösségre, és hogyan kell viselkedni ennek érdekében. A másik rendszer, a császári hatalom, az egyházi erőre is támaszkodott, és azon keresztül is követelt magának Istentől kapott jogot. Azaz megvolt az egyház és az állam között egy olyan összeköttetés, amelyik egymás célkitűzéseit támogatta — egy húron pendültek, mint