Erős Vár, 1978 (48. évfolyam, 1-6. szám)
1978-02-01 / 1. szám
ERŐS VÁR 3. oldal MAROTHY JENŐ: MIKOR A TÓTOK MEGSZÓLALNAK.. Sose volt hangos, szófecsérlő fajta a tót. A szemfüles, kerepelő, szépírást!, de minden lelki finomság iránt érzéketlen cseh hivatalnokok karavánja úgy fest közöttük, mint valami farsangi felvonulás, mely ha önmagától nem gombolyodik vissza eredő helyére, előbb vagy utóbb a nyugalmában megzavart polgárság botütései alatt lesz kénytelen kereket oldani. A tót léleknek — hiába erősítgetik az agitátorok — semmi köze a cseh körmönfontsághoz. Az egyenesen néz, ez sandít. Az egyszerű, ez tudákos. Amannak érzés lüktet a vérkeringésében, emennek szíve: a négy alapművelet. Hanem ha mégis fel akarjuk kutatni a tót psziché rokonságát: — a magyar néppel való együttélés világos kölcsönhatása mellett — az orosz föld parasztja nyomra vezethet. Több vagy kevesebb naivitás, kiapadhatatlan jóság, bölcs béketűrés: közös sajátságaik. És még valami. Ha egyszer lángot fognak, nem lehet őket eloltani. * * * ... Zólyommegye északi csücskén, van egy kis falu s a kis falunak egy nagy papja. Nagy, mert a termete: torony, a karja: tölgyfaág, a szíve: színarany. A falu: tót, a pap: magyar, aki azonban tótul prédikál s világos fejében harminc esztendő alatt egyetlen egyszer sem ütközött össze a magyar érdek a tót érdekkel. Nagy, lobogó, fekete szeme van. Azt mondhatnók, hogy költő veszett el benne, ám előttünk a falu s láthatjuk, hogy a költő él, csak vers helyett embereket farag a szív ritmusára. A háború alatt magához vette a környék apátián, anyátlan hadiárváit. Télen saját szobáiban, nyáron az öreg diófa alatt téríttetett nekik; meghíztak a lurkók valamennyien. Akkor ragadt rá a patriarchális név, melyet azóta is büszkeséggel visel: “Pán otyec”: Urunk, Atyánk. Ki hitte volna, hogy ennek a határtalan tisztelettől övezett ember-Maróthy Jenő a két háború közötti írónemzedék egyik legértékesebb tagja volt. Az a vidék szülte őt, mely Mikszáthot adta a magyar irodalomnak. Korábbi novelláiban a cseh járom alatt egyformán szenvedő magyarok és tótok együttes életét, gondolkozását, közös örömét-bánatát rajzolta éles szemmel, biztos kézzel, lelket üdítő jóízű humorral. Két kiadott kötetéről van tudomásunk: Üj Urak régi hegyek között (Egyetemi Nyomda, 1927) és Szegények szíve (Luther Társaság, 1943). Ezenkívül számos novellája jelent meg Az Est Hármaskönyvétől kezdve különböző egyházi lapokig. Az 1937. november 26-án, fiatalon elhunyt író Nógrád egyik neves evangélikus lelkészt családjának volt sarja. nek is meggyűlik a baja a cseh hatósággal. A respublika spiónjai elvégezték kötelességüket. Repült a titkos jelentés Prágába, hogy János pap egy parasztlakodalmon estétől reggelig húzatta magának a Kossuth-nótát. Hát ez főbenjáró bűn volt. Távirati parancs idézte a papot a megye székhelyére, innen aztán már búcsúzni se térhetett vissza. Vitték tovább az izgága magyarok végállomására, amit közönségesen úgy neveztek: Theresienstadt. Valami megmarkolta a falu lelkét: zúgott, forrongott, morajlott, mint a viharfelhő. A csendőrök elköltöztek a harmadik községbe. Gondolták: bolond, aki kánikulában a tűz mellé fekszik melegedni. Jókor tették: még aznap délben leégett a laktanya. Este pedig beállított a parókiára tizenkét fejszés ember. Szűröstől, tarisznyástól. Vezetőjük tisztelettudóan emelte le János pap felesége előtt a kalapját. — Gondoltuk, hogy a tisztelendő asszony meg a gyerekek félnek egyedül éjszaka. Reggel felváltották őket, jött helyettük másik tizenkettő. A templom kapuja előtt pedig keresztbe állítottak egy kővel megrakott igásszekeret; aki be akar menni prédikálni, húzza el onnan... Hát olyan ember, aki a kocsit elhúzta volna, nem akadt, hanem olyan akit a szolgabíróság az elvetemült falu megdorgálására küldött ki, jelentkezett mindjárt az első vasárnapon. Sárga bricskán jött és Kvapka Miloszlávnak hívták. Pattogva kiáltott le a kocsiról: — Hol a kurátor? — Nincsl — Hol van akkor az egyházfi? — Nincs! — Küldjétek ide legalább a harangozót! — Az sincs! Kvapka úr csak most látta át, hogy gúnyt űznek belőle. A füle hegyéig elvörösödött: — Gazemberek! Ti egy magyarón pap miatt ujjat mertek húzni a respublikával? Akkor durrant el fején az első rothadt alma. Mintha az út szélén álló kopasz gyümölcsfák is bosszút esküdtek volna ellene. Egy perc alatt (honnanhonnan nem) zápormódra süvített, puffogott, frecskelt a bricska körül a sok dércsípte, rothadt gyümölcs, förtelmes lekvárfoltokat lotyogtatva az ünneplő ferencjózsef-kabátra. — Hajts! — kiáltott kocsisára Kvapka úr s hirtelen elhatározással lekuporodott az ülés alá. így végződött az első vasárnap. A következő héten aztán maga a szluzsni (szolgabíró) jelentette be jövetelét. Négy csendőr érkezett előbb rendet csinálni. Szívesen fogadták őket. Jó vacsorát kaptak, hozzá tüzes urasági borokat. Éjfélre elázott mind a négy, mint a széna. Akkor elszedték tőlük a puskát, patrontáskát s befektették őket a bíró pincéjébe. Azért abba, mert az két negyvencentiméteres tölgyfaajtóra járt. Megjött a szluzsni is. — Barátaim — szólt a kocsi köré sereglett atyafiakhoz —, megdöbbenéssel hallottam... Felzúgott a tótok ordítása: — Adják vissza a papunkat! Hozzák vissza Pán otyecet, mert ölünk! — Majd a templom előtt megbeszéljük... — A templom elé nem eresztjük! Ott nincs semmi keresni valója! — De az Isten... — Az Istent bízza Pán otyecre! Az jobban érti mint maga! — Barátaim... (Folytatás az 5. oldalon)
