Erős Vár, 1976 (46. évfolyam, 1-6. szám)
1976-12-01 / 6. szám
ERŐS VÁR 5. oldal NT. EGYED ALADÁR emlékére bronztáblát helyeztek el a nyugat-clevelandi templom előcsarnokában október 31-én. Az emléktábla felirata: KRISZTUS KÖVETSÉGBEN JÁRT KÖZÖTTÜNK... NT. EGYED ALADÁR EV. FŐESPERES 1890-1974 HÁLÁS EMLÉKEZÉSSEL A NYUGAT-CLEVELANDI MAGYAR EVANGÉLIKUS EGYHÁZ 1976. REFORMÁCIÓ ÜNNEPÉN Az avatási aktus. —Juhász Imre lelkész mellett özv. Egyed A ladárné és unokája áll. v. Kernes László gyülekezeti gondnok segédkezik az emléktábla leleplezésénél. (Lendvay foto) H. Németh István-. HALLÓ, KI BESZÉL? — Halló! — Halló Sanyikám, itt Lickó beszél. Van szabad asztaluk valamelyik sarokban? Pocsékul érzem magam itthon egyedül karácsony este. Ha még tíz percig itthon kell maradnom, agyon bőgöm magamat. Milyen a hangulat maguknál? Sok a vendég? Nem bánom, ha nem is tud asztalt szerezni, csak egy széket adjon, meg egy üveg töményét, csak ne kelljen itthon a négy falat néznem. Tegye meg Sanyi, nem kívánom ingyen! — Halló! Hogy mi? Csak egy asztala van, az is kell magának? Sanyikám, ne vicceljen, a többi huszonkilenc asztalt elfoglalták talán? Mindig csak egy asztala volt? Hát kivel beszélek? Nem a Sanyival? O, bocsánat, azt hittem, hogy a főpincér Sanyi. Szóval téves kapcsolás. Úgy látszik, mellé tárcsáztam! Bocsánat mégegyszer, ne haragudjon! Nem haragszik? Köszönöm, nagyon kedves. Tessék. Hogy mit? Vezeklésül ne tegyem le a kagylót? Dehát miért? Áhá! Karácsonyi ajándék. Nem bánom, de a nevem nem mondom meg, és találkozóra sem megyek el. — Maga is egyedül van? Mindig, vagy csak most? Szóval agglegény! No, jól van, az aggot visszavonom. Mennyi? Harmincéves? Én huszonnégy. Tisztviselőnő vagyok, csinosnak mondanak, és egy szál rokonom sincs a városban. Nincs vőlegényem, nem kívánok férjhez menni, anyám meghalt öt éve, apám megnősült, vidéken élnek, boldogok, ha nem látnak. Én meg élek a nagyvilágba, és nem tartozom senkihez. Mielőtt akármit mondana, magához sem akarok tartozni. Nem szorulok könyöradományra. — Nem mondhatom, hogy valami udvarias, dehát egy vezeklőnek sokat kell tűrnie. Egyszóval nem hazudtam, sajnos ez a nagy helyzet. Akarja, hogy megesküdjem rá? Vagy szegény anyám emlékére? Jó, jó, nem esküszöm. Karácsony van, igazat mondok, nem akarom, hogy haragudjon a Jézuska! Maga is mondjon igazat, ezt adja nekem ajándékul. — Igen, figyelek. Harmincéves, mérnök, sportol, nőtlen, és szegény, mint a templom egere. Ezt az utóbbit nem hiszem. Hja azért, — az építkezés mindig leégés. Maga tervezte? Biztosan szép lehet. Kinek építi, ki lesz benne a ház úrnője? Ezt csak úgy mondja most, biztosan megvan már a jelölt. Jó, jó, igazat mondunk, nem kételkedünk. Ha nincs, hát nincs! Egyet tudok, én nem leszek! Van karácsonyfája? Az nem számít, egy fenyőág is karácsonyfa. Nekem van egy szép kis karácsonyfám, tíz gyertyával, fél kiló szaloncukorral. Három kicsi csomag van a fa alatt, de nem bontottam ki, mert tudom, mi van bennük. Én vettem magamnak délelőtt. Muszáj valamit dekorálni karácsony estére, mert ha még ez sem lenne, hát eláshatnám magam. Nem, nem, csak magamnak csináltam. Enélkül nincs karácsony. Bejglit is vettem, de nem ettem belőle. Itt a karácsony minden kelléke, de nem használ semmit. — Bőgni tudnék, mondjon valami vigasztalót! Mindent unok! Unom a nyárspolgárokat, szalvétával a nyakukban, a karácsonyi vacsora romjainál. Unom a széplelkeket, akik előkészítették a karácsonyi népdalokat és orgonaszámokat a lemezjátszó mellé. Unom a szellemes, cinikus frátereket, akik halandzsáznak össze-vissza. Unom a televízió-emésztőket, az autó-bolondokat. A hívőket is unom, mert egy sem váltja meg közülük a világot. Magamat unom a legjobban, mert, mert csak élek egyik napról a másikra, és gyűjtöm az éveket a nyugdíjhoz. Az Isten áldja meg, mondjon már valamit, mert leteszem a kagylót! — Hát... mi? Ezt most miért mondta? Miket hirdet itt maga nekem? Nagy örömöt? Megtartót? Ne űzzön csúfot belőlem, mert
