Erős Vár, 1975 (45. évfolyam, 1-8. szám)
1975-06-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 5. oldal H. NÉMETH ISTVÁN: FIÚ KERESZTTEL A fiú egyenruhában volt, a balatoni stopposok szabvány szerelésében. Csíkos trikó, széles derékszíj, kifakult farmernadrág, saru. Haja is hosszú volt, betakarta homlokát, fülét, tarkóját. Divatos gondozatlansággal állt el jóvágású kamaszképétől. Mivel a család védőszárnyai alatt közeledett, ezért kínai udvariassággal fogadtam, elnyomva magamban a negyvenesek dehülyén-nézelki-édesfiam gondolatát. A fiú lustán sattyogott felém és elmélyülten szemlélt ódivatú fürdőruhámban, amely illendően befedte a hasamat. Megállván előttem, ábrándos szemeit a homlokom közepére függesztette, mintha az agyvelőm közepén fedezett vona föl valami rendellenességet, és azon sajnálkozna. A díszkíséretet képező leánykoszorú csiripelni kezdett, aminek körülbelül az volt az értelme, hogy ki ez az állatian klassz krapek, akinek sem rokona, sem boldog őse nem vagyok, — és milyen nagyszerű, hogy a közeli kempingből napokon át boldogítani fog bennünket jelenlétével. Illedelmesen bemutatkoztam, felemlítvén szürke, de becsületes családi és keresztnevemet, majd nyájas parolára nyújtottam kezemet. Azt is megnézte. Egy-két másodpercnyi gondolkodás után lekanyarította bal válláról vedlett sportzsákját, és kezét puhán beleejtette tenyerembe. — Hubi vagyok — mondta. Most már csak a keresztnevére voltam kíváncsi, de nem jutottam el a kérdésig, mert a lélegzetem is elállt Hubi úr szerelésének három hivalkodó ékszere láttán. A farmernadrág szűk órazsebéből kiállt a századeleji zsebórák leghatalmasabbika, másfélaraszos rézcsüngővei. A derékszíjon pedig egy ökörlánc két szeme harangozott, megközelítve az egy kilogrammos átvételi súlyt. És a nyakán! A nyakán nagyanyáink violaszínű nyakszalagján egy tenyérnyi bronzfeszület lógott alá a domború mellkasra. Megállt az idő. Elképedve bámultam a modern keresztes lovagra, aki rendjének címerét hamvas ifjúságának egyenruhája felett hordja. Ha nem harsogna a táskarádió a zsákjában, azt hinném, valami érzékcsalódás áldozata lettem, és századokkal megfiatalodtam. Vagy kezdődik tán az apokalipszis, a végső idők jeleivel találkozunk? Jönnek Isten szentjei, a tanúságtevő ifjú apostolok, és a kereszt jelével hirdetik az örökkévalóság boldog korát? Mi hát ez a kereszt ennek a hippijelöltnek a nyakán, amely meghat és felháborít egyszerre? Ámde bömböl a rádió, a másodperc igézete elmúlik. Egy pillantással felmérem a nagy kereszttel ékeskedő ifjonc arcán az elégedett félmosolyt, amivel bámulatomat díjazza. Azután a süldőlánykák képén is látom a csodálat izzását korunk rendhagyó hőse iránt, aki megveti a konvenciókat, és ezért állatian érdekes. Visszajutok ismét a realitások talajára. Apai elnézéssel mosolygok rájuk, intek nekik. — Jól van, no. Menjetek csak fürdeni, jó mulatást. Azután beleolvasok újból a könyvbe, de nem látom a betűket Utánuk nézek. A fiatalúr aggastyánléptekkel ballag a boly közepén Bölcsen, elnézőn tűri a háremhölgyek hódolatát. Azok csivognak csiripelnek, visítanak körülötte. Ráncigálják, bűvölik, boldog, ak hozzáérhet. Ki érti őket? Mit esznek ezen a flegma tucatifjún? No, öreg! Savanyú a szőlő! Lehet. Délután mintha kevesebben lennének már körötte. Ott horgászom a vízparton közelükben, hat leánykából három maradt. Hősünk lustán hever a középen. Izmos karjára Ibi hajtja szöszi fejét. Hubi úrnak ez nincs ellenére, lustán tűri a rabszolganők hódolatát. Vagy mégsem az? A lányok sok mindenről csevegnek. A jövő évi érettségiről, amiről Hubi azt mondja, hogy baromság. A nyelvtanulásról, ami Hubinak felesleges jócselekedet. A pályaválasztáshoz Hubi odaböfögi: — lényeges a kevés meló, sok stex. És így tovább. A szerelem egy röhej, és nagy csapás. A házasság unalmas egérfogó, a férjek agancsosak. A górék kukacosak. Többek között azt is megtudom Hubi unottan odabökött vitazáró tőmondataiból, hogy a versek az óvodába valók. Shakespeare, Arany, Petőfi, Ady unalmas poros krapekok, de hogy ki a nem unalmas, azt nem mondja. A kacagás eleinte egy-két aranyköpésre óriási. Azután mintha kevesebb lenne. Később már vitatkoznak vele, és lehülyézik. Lustán élvezi a felháborodásukat. Nem árul el érdeklődést semmi iránt, rágógumit őröl, és a bemondásokon túl nem strapálja magát. Alkonyodik. Hubi gondol egyet. A felhajtás kedvéért leakasztja a keresztet a nyakából, és a lábára húzza. Mint a térd szalag rend lovagja lép a tettek mezejére. Kezét kegyesen irányítja Ibi vállára. Egyelőre. Ibi, a rabszolganő fellázad. Rácsap Hubika kezére, rámered a keresztre a szőrös kamaszlábon, és felugrik. Hogy mit mond, nem értem. Hubi válasza most is tömör egy szó: — Liba! Jolikához fordul, és nekikezd a főzésnek. Főzné, de Joli éppen klasszikus muzsikát talált a rádióban, int, hogy csend legyen. Hubi kijelenti, hogy hányhatnékja van ettől a zenétől, és elvonul. Mire visszajön a vízből, már nincs ott egy leány sem. * Zárom este a kaput és látom, hogy egy sötét árnyék válik el a kerítéstől, Ráirányítom a zseblámpát, hát uramfia! Hubi. Azazhogy mégsem az a Hubi, akivel délután találkoztam, hanem egy magából kikelt, feldúlt arcú legényke. — Pista bácsi kérem . .. kérem szépen — makogja — itt van az Ibi? Vagy nincsenek itthon a lányok? — Ejnye Hubi fiam — mondom — hát persze, hogy itt vannak. Ibi is, meg az enyémek is. Azt hiszem alszanak már fönn a szobájukban. Majd holnap megláthatod őket. De mi baj van Hubi, akarom mondani mi is a keresztneved? — Jóska. Jóska, kérem szépen. — Hát mi baj van Jóska? Összevesztetek? Hova lett a délutáni fölényes, dünnyögő orrhang! Hubika most tisztára Pubika, aki elől elhúzták uzsonnakor a madártejet. Beszél, hadar, elvékonyodik néha a hangja. — Én nem ... nem tudom, mi ütött az Ibibe! Tetszik tudni, már egy fél éve ismerem, és bírjuk egymást, és szívesen lógott velem Pesten, és a többi csaj irigyelte is. Eddig nem volt semmi baj a dumával. Most meg hogy lejöttem utána . .. kezdetben odavolt értem . . . meg a szerelésemért. Még parádézott is velem a többiek előtt.. . ment is minden szépen . . . amíg a fennkölt szövegek nem jöttek. Alig győztem lelőni az „intelligencs” dumát. — Miért kellett lelőni? — kérdem kíváncsian. — Miért? — döbben meg — hát . . . mert aki lelkizik, és bölcs szövegeket nyom, azon röhögni kell. — Miért kell röhögni? — Hogyhogy miért kell röhögni?! Lement az iskola... mit kell nyáron szemináriumozni? Jöhet a szöveg szeptemberben. Kérem Pista bácsi, én ősszel a főiskolára megyek, maximális pontszámot szereztem, ... de nekem egy jóképű lány ilyen szép nyáron a víz mellett ne írja elő a bölcs társalgási szövegeket a Jövőről, Hivatásról, Művészetről, Irodalomról, ... és ne filozofáljon a kor szelleméről, hanem ...
