Erős Vár, 1975 (45. évfolyam, 1-8. szám)
1975-02-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 3. oldal Jobban kell értenünk “A BŰN ZSOLDJA HÁLÁL” Rm 6:23 Még ilyen zsoldot! Mint szíj hasít elevenünkbe ez a bibliában ritkán használt szó, ha egy kissé jobban fölfigyelünk ró: hogyan köti vele össze Pál a bűnt meg a halált. Néhányszor ugyan másutt is előfordul (Lk 3:14; 1 Kor 9:7; 2 Kor 11:8), de csak kívánatos értelemben. A zsoldos katona kap a “lénung” után, mint ahogyan minden munkát végző ember várja a fizetést, a bért, a díjat, a jutalmat. Nem fonák dolog-e hát az éppen nem kívánatosat, a halált zsoldként emlegetni? Erről a kegyes juttatásról örömest lemondanánk. Persze ha lehetne. Akarjuk vagy sem, fizet a bűn! Viszszás, de igaz — s ezért nem téved szóválasztásában az apostol —: rút halállal fizet. És ezt a fekete ezüstpénzt be kell seperni minden embernek. A bűn ugyanis nem szórványos jelenség, hanem egyetemes tény az embervilágban. A Római levél korábbi fejezetei bőven kifejtik ezt. “Mindnyájan vétkeztek...” (3:23.), senki sem tükrözi Isten orcájának dicsőségét, sőt ennek a hiánya a legkiáltóbb. király szolgálatában. És ő halállal fizet érte. Milyen halállal? Nemcsak az ember kimúlására céloz az ige. Bár az is igaz, a bibliai tanítás a halált nem sorolja egyszerűen a természet jelenségei közé, nagyon is “természetellenes”, szépíthetetlenül iszonyú az. Mégis “jobban kell értenünk”. A halál jóval korábban beáll, mint az utolsó óránk. A bűn miatt. Minden bűn már egy darab halál. A Bűn és bünhődésben Dosztojevszkij hőse túlteszi magát a törvényen, vért ont, ez az áthágás a “bűne”, de rettenetesen megfizet érte, “bűnhődik”, élőhalottá válik. A bűnös ember élete halálos állapot. A halál nem pont a mondat végén. A halál az a vonal, amire életünk egész mondata rá van írva. Fizet a bűn korán. Rothadt gyümölcseit az elszaladt évek sem teszik illatos virágokká. A múltat magunkban hordozzuk. A léket kapott hajó akkor is süllyed, ha még vidám nóta szól a fedélzeten. Fizet a bűn. Megrokkan a test, kialszik az emberméltőság lámpása, Isten és emberek iránt érzéketlenné válik a lélek. S ez már kóstoló az örök halálból. Zordon summa: a halál igénk szerint — erkölcsi ítélet a bűn felett. Ki szabadíthat meg hatalmából? Aki a bűnbocsánatot hozza! Böjt kezdetén hívjuk Őt: “Krisztus, ártatlan Bárány! Irgalmazz nékünk — hallgass meg minket — adj békességet, ó Jézus, ó Jézus!” “ÁRON VÉTETTETEK MEG” 1 Kor 6:20 Mi a bűn? Szakaszunkban sűrűn szerepel s kiviláglik belőle Pál szóhasználata: hibázás, céltévesztés, Isten törvényének megszegése, ellenszegülés a Teremtönek, áthágása parancsolatainak. Itt tehát nem annyira bűnös állapotunkról esik szó, hanem azokról az egyes tettekről, aktusokról, melyekkel elvétjük a legfőbbet: boldog gyermeki igazodásunkat mennyei Atyánkhoz. Az összefüggésben Pál két vétket nevez nevén. Az egyik a tisztátalanság. A teremtés koronája sajnos válhat testi szenvedélyek játékszerévé. Léhasága kiütközik szeme villanásában, beszédmodorában, féktelenségben, feslettségben. A másik a hamisság, pontosabban a “törvénytelenség”, mely kiváltképpen a társas együttélésben mutatkozik meg. Embert az embertárstól megvédene a második törvénytábla, ha minduntalan meg nem szegné azt a bűn szolgálatában járó ember korlátlan érvényesülni-akarásával. Az önzés közösségrontó. Mindent összevéve, az apostol a bűnt úgy festi meg mint egy uralkodó királyt, aki fegyvereseket fogad zsoldjába; ezek pedig mi vagyunk, emberek, kik a tagjainkat használjuk fegyverként BűnMegváltójához, így is kimondhatnánk egyszer: Megvásárlójához eképp tekint föl egy ismeretlen magyar énekköltő: “A keresztfán drága árom.” (Kér. énekeskönyv 409. sz.) Jézus “drága szép piros vérét” adta magas árként, hogy megváltson a bűn rabságából. Ez mérhetelenül több, mint amikor egy ókori rabszolgát ezüst- vagy aranypénz lefizetése ellenében engedtek szabadon. (V. ö. 1 Pt 1:18—19 verseivel.) A fentebb idézett apostoli ige azonban nem Jézus váltsághalálának titkát bogozgatja. Az összefüggés szerint máshová esik a hangsúly, ennyiben kell jobban megértenünk. Ha valamit egy bizonyos áron megvesz az ember, készpénzen kifizet a piacon vagy jegy igazolásával az áruházban, akkor az jogerősen a tulajdonába ment át. A megvásárolt holmi immár az övé. Lopott tárgyat nem mondhat magáénak az ember biztonságosan, de az “áron megvett” cikk vitathatatlanul a tulajdona. Pál is valami effélét akar mondani az összefüggés szerint a korinthusi keresztyéneknek: “Nem a magatokéi vagytok, mert áron vétettetek meg.” Szabályos, jogérvényes az, ami veletek történt, amikor Krisztus birtokába kerültetek. Persze arról a régebbi s egyszeri eseményről van szó, amely a Golgotán ment végbe, de számotokra ez akkor lett hatályossá, amikor megkeresztelkedtetek. Keresztyénné lenni annyi mint elveszíteni önmagunk felett a tulajdonjogot és mindenestül az Övé lenni, az Úré! Mondásunk eredeti értelmét még jobban megközelíthetjük, ha nem hagyjuk figyelmen kívül azt a levélszakaszt (12-20 v.), melynek voltaképpen a csattanója. Megborzasztő problémába nyúl itt bele kemény kézzel az apostol. Vajon egy keresztyén férfi összeadhatja-é magát egy prostituált nővel? Lelkiismeretet “nyugtató” megokolása pedig így hangzik: csak a lelkiek tartoznak a vallásra, a test mintegy indifferens szféra, e tekintetben “minden szabad nékem.” Nyilván pogány nőről van szó. A pogány kultuszban ez nem volt probléma. Afrodité korinthusi szentélyének állítólag ezer ilyen az istennőnek “szentelt” leánya volt. Pál élesen tiltakozik a keresztyén szabadságnak ily torzrajza ellen és egy sor
