Erős Vár, 1974 (44. évfolyam, 1-8. szám)
1974-05-01 / 4. szám
2. oldal ERŐS VÁR akár anyagi, akár lelki értelemben, nem tanul meg igazán imádkozni. Mikor azonban kifosztatott mindenből, ami alulról való segítséget jelentett a számára, megtanulja, mit jelent Jézushoz folyamodni: térdre hullani Előtte csendben és Őt hívni, várni és sóvárogni a maga nyomorúságába. Mert ez az imádság: feltárulkozás őszintén és leplezetlenül Jézus előtt. Az Ő bebocsátása a mi nyomorúságunkba. Testvér, légy tisztában azzal, hogy amikor azt kéred az Úrtól, hogy tanítson meg téged imádkozni, akkor nyomorúságot, szegénységet, és kifosztottságot kérsz a magad számára. Az imádkozás iskolája azután sem könnyű. Nyomorúsággal kezdődik és nyomorúsággal folytatódik. Ezért van az, hogy Jézus talán semmit nem emlegetett olyan sokszor az imádkozással kapcsolatban, mint az állhatatosságot. Még példázatot is mondott arról, “hogy mindig imádkozni kell és meg nem restülni'' (Luk. 18:1—8). Gondoljunk csak arra, hány elhatározást, ígéretet vagy talán fogadalmat is tettünk bizonyos ügyekért, vagy személyekért való imádságra. Hogyan sikerül ezt megtartani? Non jött-e közbe a fáradtság, a teljesítés reménységének a meglankadása és nem hagyott-e ki, vagy maradt-e abba egészen az imádkozás. Megrestültünk. Nem is megy az imádkozás gyakorlata a magunk elszánásával, igyekezetével és erejével, hanem ott egész különleges módon van szükségünk a Szentléleknek a munkájára. Az imádkozás iskolájában a Szentlélek a tanítómester. Hadd jegyezzünk fel itt a Lélek tanítómunkájából egy-két vonást, amely által belőlünk eredményes imádkozót akar formálni. A legfontosabb mindjárt az, hogy a Lélek világítja meg Jézus Krisztust naponként a szívünk számára. E nélkül nem megy az állhatatos imádság. Újra és újra szükségünk van arra, hogy hatalmasnak, segítésrekésznek, könyörületesnek és szeretőszívűnek lássuk azt az Urat, akihez fohászkodunk. Amikor pedig a Lélek ajándékából szemlélhetjük Jézus Krisztusnak töviskoronás és megdicsőült ábrázatát, egyszerre bátor ságos, örömteli és hálás imádságra pezsdül a szívünk. Az ilyen Megváltóhoz és közbenjárásával a kiengesztelt mennyei Atyához bizalommal mer közeledni a gyatra keresztyén is. A Szentlélek munkája ébreszt bennünk felelősséget másokért. Az imádkozó élet olyan mint egy elipszis, amely két gyújtópont körül forog. Ezek a gyújtópontok: Krisztus és a világ nyomorúsága. Minél ragyogóbban áll előttünk Jézus Krisztus keresztje, annál sötétebben komorlik fel a világ nyomorúsága. Természetesen nem nekünk kell látásra erőltetnünk a szemeinket, hanem a Szentlélek beszél nékünk napról-napra Krisztusról és a világ nyomorúságáról, és tesz bennünket készségessé és fáradhatatlanná a másokért való könyörgésben. A Szentlélek harmadik tanítása az önmegtagadás. Nincsen a keresztyén szolgálatnak más része, ami annyi önmegtagadást kívánna, mint az imádság. Főkép azért, mert ez csendben, legnagyobb részt emberek elől rejtetten folyik. Nincsen ember, aki ne venné szívesen, hogy mások is látják, értékelik vagy dicsérik a munkáját. Ez az imádkozásnál teljesen ki van zárva. Az imádkozás eredményessége sem olyan kézzelfogható és kétségtelen, mint más szolgálaté. Embereknek a megtérése, akikért talán hosszú esztendőn keresztül könyörögtél, egy-egy evangélizáción, konferencián vagy más igehallgatási alkalmon végbemegy, ahol könnyen fordul minden figyelem az igehirdetőre és még temagad is kétségben maradsz afelől, hogy a hosszú imádkozásnak mi volt a szerepe és jelentősége. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus Krisztus éppen erre a csendben folyó, rejtett szolgálatra ígérte a nyilvánvaló jutalmat (Mt. 6:6). Egy norvég parasztemberről olvastam, hogy kijárta az imádkozásnak ezt az iskoláját. Jörn volt a neve és születése óta nehéz életet élt. Nem volt saját földje és hajléka, hanem mindig a máséban lakott és két keze munkájával más embereknek szolgált. A látása is idővel nagyon meggyengült és még nehezebb volt életének a fenntartása. Azonban ebben a kemény iskolában Isten elsajátíttatta vele az imádkozás szent tudományát. Az egész környék lelki gondozója lett. Hosszú utakról jöttek szerény kunyhójába a segítség- és tanácskérők. S ha Jörn nem is tudott nékik valami egészen különleges útmutatást adni, afelől mindenki bizonyos lehetett, hogy az Isten áldott embere szívébe zárta és imádságában fogja hordozni. Az utolsó esztendeiben már annyira elgyengült, hogy az ágyát sem tudta elhagyni, de annál inkább felszabadult az imádság szolgálatára. Gondozói tanúi voltak, hogyan hordozta imádságában az egész környéket. Nemcsak úgy általánosságban, mint ahogy mi könnyen tesszük egy csokorba vonva Isten népét, egy másikba a megtérésre szorulókat és úgy emlegetve őket Isten előtt, hanem Jörn ment házrólházra és név szerint említette fel az öregeket, a fiatalokat, a gyermekeket, akiket ő sohasem látott, de akiknek a megszületéséről tudomást szerzett. Amikor a karjai már aláhanyatlottak úgyannyira, hogy a maga táplálására szükséges eledelt sem tudták tartani, az imádsága karjain százakat tudott hordozni nap-nap mellett a kegyelem trónusa előtt. Koporsója körül — holott azon a vidéken egyetlen vérszerinti rokona sem volt — közelről és távolról nagy tömeg gyülekezett össze, akik mind úgy érezték, hogy sokat veszítettek ennek a hűséges imádkozónak az elköltözésével. (Élő víz)
