Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1973-10-01 / 8. szám
ERŐS VÁR 7. oldal E kor számára lenne kegyelem? Ölembe ért az ember; s az Isten ajka hasztalan beszél, szava e világ ólmozott fülén be nem hatolhat; ütött az órám, elvégeztetett, — az Ember elveszett! A BARÁT MONOLÓGJA Önkínzás útja, hogy hittem neked! Az üdvöt véltem elérni veled. Bányász szememben te voltál a tárna, hitem csákánya bontotta falad: nem értem célt, hullott a salak, csak hullt a vér és vert a fájdalom, pedig e jónak s szentnek hitt utón messzebbre mentem, mint akárki más. Mit értem vele? a Sátán óriás keze tovább is úgy ölelt, mint azt az esztelent, kinek pelyva az üdvösség, a lélek s dalolva int a pokol tüzének. Ekkor a korbács ízekre szakadt, sarokba vágtam... a cella falat tarkította még feketedő vérem, mikor remegve új utakra tértem gyötrődve, térden, mint a régi szentek kik a lélekkel mégis csak beteltek. Imákat mondtam, számtalan imát. Véget nem érő penitenciák között pergett a nappal, éjszaka: hittel hittem, hogy mindegyik ima arannyá válik, s gyűlik garmadára, míg oly magas lesz, mint a Himalája, vagy még magasabb, mint az ég maga. Hittem, hogy ár az elmondott ima, a békességem, üdvösségem ára, mi nem száll égbe ingyen és hiába. Sokan hitték ezt, tiprott volt az út. Bizonygatták, hogy üdvösségre jut, a jótetteket harmatozó lélek, hazugság volt, az üdvösséget nem adta áron az élet Királya. Kétségbe-estem. Mi akkor az ára? Alázatosság? — Rómába futottam, a templomlépcsőt térdemmel súroltam reményt égetve: talán majd a pápa! Csókkal borultam alá a porára Róma földjének — hiába, hiába. Kénköves lángnyelvek égtek a porába, kénköves lángokban viliódzott a szent hely és a poklon táncolt; szörnyű gyötrelemmel futottam irtózva, sírt bennem a lélek, — égetően perzseltek engem is a fények — s mentettem a bőröm ... hánytam a keresztet, téptem a csuhámat, s mint az eszét vesztett, tértem a cellámba, és a földre hullva, támadtam az égi, titokzatos Úrra. Bíztam az Igében, szólalj meg Úr Isten! Reszkető kezeim látod a kilincsen? Benyitok, ha mondod, a poklok honába. Ó, csak add a békét, akármi az ára, mert Igéd a kagyló és kegyelemképpen add, hogy a kagylóhéj felnyíljék egészen. Erőim elhánytam, hittel feszítettem a toronyszobában, hol vívtam, s az Isten mikor már feladtam mindent, mi emberi, nyitotta a kagylót, s kezdett derengeni. Oszlott az éjszaka, ragyogott a gyöngyszem. A fára vert király ott fönn a kereszten szikrázva tetszett fel, hulldogált a vére s reápermetezett vert szívem sebére. Egészen betakart s én az ember bárány sírtam az örömtől e kegyelem láttán ó, mert amit Isten nem adott meg áron üdvösséget nyertem, s hitem a halálon úgy tört át mint napfény a fekete éjen s mindezt ingyen kaptam ... úgy... kegyelemképpen . UTÓIRAT És a fehér hattyú átszállt a világon. Átrepült a bűnön, sáron és halálon, Krisztus Úr keresztje világolt kezében és mint írva vagyon, úgy... kegyelemképpen. tovaszökött a tél, olvadozott a hó s így indult útjára — a reformáció. * Húsz Jánost 1415-ben Prágában máglyán égették el. Húsz neve csehül libát jelent — Luther címerében pedig hattyú volt.
