Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1973-10-01 / 8. szám
ERŐS VÁR 5. oldal HUSZONHATAN Az öreg Lóczi János már nyolc évtizedet taposott maga mögé ebből a földi életből. Egyetlen szobájuk konyhai tűzhelye előtt üldögélt a sámlin. Hol a tfiz pattogott, hol a pipa szortyogott, s amint süket fülén át nagy nehezen megértette, hogy a papja vagyok, felcsillant szeme, s fogatlan szája széles mosolyra tárult. — Én is pap akartam valamikor lenni — mondta, s akkor már nem lehetett szavába vágni. Felesége az asztalnál ült, régi göncöket foltozgatott. Párja mellett ö sem maradt fiatal. maradt számára más, mint süket füle, fogatlan ínye, a pipája, néhány rozzant bútordarab, s egy mellette megvénült, töpörödött asszony. No meg ez a kis fogyatékos.-— Grüss Gott! Az öreget mintha elérte volna a hang. Pipájával a gyermek felé bökött: — Ez a huszonhatodik. — Hogyan? — hökkentem meg. Erre már az asszony válaszolt. Elmondta, hogy négy gyermekük született. Mind a négy csecsemőkorában meghalt. Pedig nagyon szerették a gyermeket. Bárgyú mosolygású gyerkőc ült mellette s téveteg mozdulatokkal firkált egy füzetbe. Olykor felnézett s belevágott az öreg elbeszélésébe: “Grüss Gott!” — Fogyatékos szegény — szólt vontatott, szelíd szóval az asszony, s még nem tudtam, fiuk, unokájuk, rokonuk vagy kijük ez a gyermek, akiből sok hiányzik, de a legdrágább az megmaradt: Isten köszöntése. Az öreg pedig csak mondta, mondta. Bonyhádon nőtt fel, a templom árnyékában. Azok a papok, akiket említett, rég porladnak már, s ki tudja, hányadik nemzedék szolgálja ott az igét azóta. De ő a múltba messze néző emlékezéssel beszélt arról, hogyan biztatták őt a papi pályára a régiek. — Belső hívást is éreztem — mondta bizonykodó élénk szemmel. Mégsem lett az akarásból semmi. Nem állt be szolgálni az Úr szőlőjébe. Kellett a kenyér, dolgozni ment. Felkerült Pestre, s hosszú évtizedeket töltött egy hatalmas üzemben. Mire idő előtt megrokkant, nem Aztán egyszer a férfi munkából jövet szöszke, ijedt arcú csöppséggel lépett be. — Nézd ezt a szegény kis fattyút. Elverte magától az anyja. Az asszony magához vonta, megsimogatta. A gyermek az ölébe bújt, s elsírta magát. O felnézett a férjére, s már nem is beszéltek róla. Az asztalra egy tányérral többet tettek, este ágyat vetettek a díványra is. Nem voltak többé egyedül. Később úgy esett, hogy többen is voltak. Aztán, ha szárnyra bocsátottak egyet - egyet, a lelencházból kértek újat, de gyermek kellett. Különös szeretettel vették körül azokat, akiket az akkori társadalom farizeusi ítélettel nem fogadott be. Ezek sorában a zárópont ez a szerencsétlen, a huszonhatodik. — Grüss Gott! — mondta rá az áment ő maga. • Nagy a sürgölödés az angyalseregek körül. (Máté 21, 28—32.) A feltámadás harsonái életre hívták a temetők porladó lakóit. A tarka tömegben mindenki remegve várja, hogy az Űr elé szólítják ítéletre. Az öreg is ott szorong egy sarokba húzódva, ahogyan megszokta idelenn. Füle most hallásra nyílik. Amulva figyel az angyali kórusra s a Bárány énekére. Szeme repdesve nézi, hol a fehér ruhás sereget, hol a gyötrelem útjára bandukolókat. Itt is vele szorong a kicsi asszony, s a gyermek. — Grüss Gott! — No, most az egyszer jó helyt mondtad, mégis hallgass! — inti le az öreg. Szeretne hátrább húzódni. Amott az Úrnál folyik az ítélet a bibliai két fiú példázata szerint. Ki hogyan felelt az Űr szőlőjébe hívó szóra: igennel vagy nemmel. Ment-e vagy maradt. Egyszer csak hallja a nevét. Szólítják az Ur elé. A tömegben utat nyitnak neki, s ö félve megy. Mint a villámlás, jut eszébe a bonyhádi hívás, s mire az Úr elé ér, fel sem mer nézni. Lesütött szemmel, remegve vall: — Bocsáss meg, Uram, én nem jutottam el a szőlődbe... — s már indul is a gyötrelemre bandukolok után. — Erre menj! — szól rá az Úr, s mutat a fehér ruhás seregre. A hang a Bárány királyi széke felől szelíd és határozott.-— Te az én szőlőmben munkálkodtál. Huszonhat élet a bizonysága. Ev. Naptár E. C. Rowan: 1 9 5 6 OKTÓBER Ha bátorságod győzelemmel mérnék, S hited lenne holnapod kulcsa, Ha Kossuth álma testet öltene, Magyarország, szabad lennél újra! Ha puszta öklöd páncélok falát Dönthetné, mit a zsarnokság emel, S Petőfi lelkét lángolná a nap, Magyarország, nem estél volna el! De ha parázsló szívedre tekintünk, Mely erdőt gyújtott s milliók lobogják, S hogy pőrén áll és didereg a zsarnok, Te győztél mégis, Magyarország! Angolból fordította: Tollas Tibor • A költő az Amerikai Tudományos Akadémia alelnöke. (A “Füveskert” c. gyűjteményből, mely a NEMZETŐR kiadásában jelent meg.)
