Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1973-10-01 / 8. szám
2. oldal ERŐS VÁR ARAD Ott álltak a bitófa alatt. Szemben a fegyverekkel. Várták a halált, némelyikük imádkozva, némelyikük kétségbeesve. És kivégezték őket, mind a tizenhármat. Meghaltak, mert meg akarták védeni a közös talajt. Meghaltak, hogy mindenkinek joga legyen a független hazában a maga életét élnie. A nagyhatalmi erőszak, az önkényuralom lázadóknak és árulóknak mondta őket. De a nemzet tudta, hogy a szabadság bajnokai ők. A 124 esztendeje kivégzett tábornokok nem akartak magasrangú börtönőrök lenni. Választottak az elnyomás és az igazság között. Az utóbbi években odahaza mesterségesen elhalványítják Arad emlékét. Bizonyára azért, mert olyan kísértetiesen emlékeztet 1956. november 4-ére, amikor szintén az orosz túlerő fojtotta vérbe a magyar szabadságot. Nagy kár volna elfelejteni Aradot és a tizenhármat, akiknek halála nemcsak áldozat volt, hanem egy nemzet hűsége saját lelkiismeretéhez és önmagához. ♦ Reánk maradt a halál kapujában megálló Damjanich tábornok utolsó imádsága. A siralomházban így imádkozott: “Mindenségnek Ura, hozzád bocsátom esdeklésemet. Az elválás rettentő órájában téged hívlak, Uram! Adj erőt továbbra is, hogy a halált, mint férfiú állhassam meg. A viadalokban és a csatákban te vezéreltél. Mentő karod nehéz harcokban megvédett. Legyen neved mindezért örökké áldott. Oltalmazd az én szerencsétlen hazámat a további vésztől. Lágyítsd szívét az uralkodónak a hátramaradt társak iránti kegyességre s vezéreld annak akaratát bölcsességgel a népek javára. Áldd meg Aradot. Áldd meg a veszedelembe sodrott szegény magyar hazát. ítélj meg kegyesen s engedj a más világon kegyes elfogadást találnom! Ámen." í R 0 A mellett is születhetik jó teológia, (le bizonyára még jobb születik akkor, ha a mindennapi életben keressük a “mögöttest”, az isteni rendet, a többiekre is érvényes üzenetet. íme a példa: Fiatalok között beszélgettünk erről a nagyszerű Igéről: “Intünk is, hogy hiába ne vettétek légyen az Isten kegyelmét!” (2 Kor. 6:1.) Először elhangzott az “íróasztal mellett” született bibliamagyarázat arról, hogy kiknek, mikor és miért írta az apostol ezt a komoly figyelmeztetést. Aztán jött a “hitmélyítő” alkalmazás: Jézus tanítása szerint az veszi “hiába” a kegyelmet, aki méltatlanul él vele, első renden: aki nem adja tovább. A két adósról szóló példázat hirdeti ezt a legvilágosabban. A fizetésképtelen adós örömmel vette a tízezer talentum elengedéséről rendelkező “kegyelmet”, de ö már nem akarta elengedni egyik nyomorult szolgatársának nevetségesen csekély összegű kis adósságát. Hiába vette a kegyelmet, el is veszítette! Elkezdődött a beszélgetés. Az egyik leány elmondotta, hogy milyen nagy öröm volt számára, amikor először vette a kegyelmet. Akkor éppen menyasszony volt, vőlegényével együtt boldogan készülődött az esküvőjükre. Mindketten “hagyományos reformátusok” voltak. Időnként eljártak templomba, de egyiköjüknek sem jelentett különösebb erőt, vagy örömöt a vallásosság. Valaki meghívta a boldog menyasszonyt egy több napos leánykonferenciára. Ott vette a kegyelmet először életében igazán. Kifényesedtek előtte az üdvösség nagy ajándékai: kegyelem, bünbocsánat, új élet, örök élet, testvéri közösség az Isten népével... Szinte szárnyakon jött haza, csupa ragyogás volt az élete. A vőlegénye akkor éppen vidéken járt, hosszabb ideig tartó kiküldetésben, így hát levélben számolt be neki nagy élményéről. Saját vallomása szerint ez volt levelének lényege: én most megtértem és ez nagyszerű dolog. Tehát: neked is sürgősen meg kell térned, mert csak akkor leszünk igazán boldogok a házaséletben, ha te is bánod a bűneidet és elfogadod Jézus Krisztust személyes Megváltódnak. A férfi csak nézte a különös levelet. Elolvasta kétszer is, háromszor is, de nem értette, mi történt az ő kedves, okos menyasszonyával és végképp nem értette, hogy tulajdonképpen mit kíván tőle. Mi az, hogy megtérés és miféle bűneit kell neki megbánnia! Mintha idegen nyel-S Z T A L vü szakkifejezések volnának ezek, semmit sem értett belőlük. Amikor később személyesen is találkoztak, akkor sem tudták egymást megérteni. A leány olyan hevesen (erőszakosan) követelt tőle valamit, amit a férfi nem tudott megérteni és elfogadni, hogy végül is felbomlott a jegyességük. A leány most már látja, hogy valahol elhibázta a dolgot, de még mindig nem érti, hogy miben hibázott. Hiszen csupán jóakarat és missziói buzgóság vezette a cselekedeteit és íme: “hiába” volt minden. Mintha reflektorokat gyújtottak volna meg, olyan világos lett hirtelen mindenki előtt egy fontos, most felismert új teológiai igazság: ez a leány ugyan nem tartotta meg magának a kegyelmet, hanem sürgősen tovább akarta adni azt, amit átélt — ennyiben helyesen cselekedett. Ámde — és ez itt a lényeg — amit kegyelemként vett, azt törvényként adta tovább! O átélte azt, hogy milyen nagyon szereti őt Isten. Ha ezt a kegyelmet igazán kegyelemként adta volna tovább, akkor körülbelül így írt volna a vőlegényének: Most kezdem csak érteni, hogy milyen az isteni szeretet. Elfogadott engem Isten tökéletlenül, bűnösen is. Nagj’on boldoggá tett, hogy átéltem valamit ebből az isteni szeretetből. Az a reménységem, hogy egymást is ilyen szeretettel fogjuk szeretni és így nagyon boldog lesz a házaséletünk. Egészen bizonyos az, hogy nem bomlott volna fel a jegyességük, ha “kegyelemért kegyelmet” adott volna tovább. De ő követelményeket támasztott azon a jogcímen, hogy ö drága ajándékot kapott Istentől. Törvényt csinált a kegyelemből és ezt soha nem lehet büntetlenül cselekedni. Ez az új teológiai felismerés nem “íróasztal” mellett született. Annál inkább érdemes figyelni reá és ellenőrizni magunkat: nem vettük-e mi is hiába az Isten kegyelmét. Reformátusok Lapja EVANGÉLIKUS TÁBORNOK BRAZÍLIA ÉLÉN A túlnyomó többségében római katolikus Brazília első nem-katolikus elnöke a jövő év márciusában veszi át hivatalát Ernesto Geisel tábornok személyében, aki Rio de Janeiro-ban a Carlos Sampiano utcai evangélikus gyülekezet aktív tagja. A tábornok egy evangélikus misszionáriusnak az unokája. A 90 milliós hatalmas országban kb. egy millió evangélikus van.
