Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1973-06-01 / 6. szám
ERŐS VÁR 5. oldal Gyakorlati továbbképzés RUTTKAY-MIKLIAN GÉZA: Árpád, mint az ő helyében mindenki más, azt hitte, hogy a teológiai szigorlattal véget értek a stúdiumok, elfogyott a tanulnivaló s ezentúl tanulni nem, legfeljebb tanítani fog. Ez pedig más. Egészen más. Elfeledkezett arról az aranyszabályról, mely inkább elkötelezés, mint puszta ténymegállapítás, hogy “a jó pap holtig tanul”. Még rajta voltak a Teológia tojáshéjai, még fején érezhette a lelkészszé avató püspök áldó kezének melegét, a homlokán a püspök testvérré fogadó csókját, amikor elfoglalta hivatalát, vagyis beállt a szent szolgálatba. Az első napok a nagy faluban való körültekintéssel teltek és nagyon vigyáztunk arra, hogy fentebb írt hitében való csalódása ne járjon komoly megrázkódtatással. Azonban ez a kímélő bánásmód csak elodázhatta, de végleg ki nem zárhatta az eszméltető folyamat megindulását. Jókor, alighanem szolgálatának legelső hetében történt, hogy a nagybeteg, helyesebben az igen öreg Szabó Sándornéhoz hívtak, aki "nagyon óhajtotta” az úrvacsorát. — No, Árpád, gyere, kísérj el! — szóltam az új segédlelkészhez. Erről a beteg melletti szolgálatról tanultál ugyan, de gyakorlatra nemigen lehetett módod. Pedig egyszer azt is meg kell tanulni, hiszen lehet, hogy a jövő héten már önállóan kell egy betegágy mellé állnod. Csodálkozott magában, talán ki is nevetett, amikor odahívtam őt, hogy tanúja legyen a felkészülésnek. Táska, Luther-kabát, táblácska, kehely, paténa, ostya, bor, feszület, szalvéta. Ha egy is elmarad, már nem készültem fel kellőképpen. Ezt magyaráztam az úton Árpádnak Szabóék felé haladva. Közben újabb penzum adódott. Árpád udvarias fiú volt, s nehezen értette meg hogy a táskát vinni az én dolgom, őt nem azért hívtam, hogy ebben segédkezzen. Szabóék már vártak. A fiatalabb Szabóné a konyhában forgolódott s úgy köszöntötte Árpádot is, mint aki tudja, hogy csak a gyülekezet új szolgája lehet. — Az új segédlelkész úr? Isten hozta! Tessék beljebb! — Hogy van a mama? — Bizony elég gyengén van szegény, de nagyon bízik abban, hogy az úrvacsora talpra állítja majd. — Hát, sajnos, azzal nem biztathatom. Az úrvacsora nem patika a testnek, de orvosság a léleknek. így léptünk be az öreg Szabóné betegszobájába. Az öreg néni elerőtlenedve, sárgán feküdt a párnán, néhány szál ősz haja körülfogta a fejét. Fölemelte lesoványodott kezét üdvözlésre, sőt egy kis erőlködéssel fel is ült. — Jó napot, Szabó néni! Hogy van, hogy? Eljöttünk az új segéda tisztelendő úrtól, tudja attól, aki még maga előtt, az azelőtti időben volt, hogy illetlen dolog az asszonynak fedetlen fejjel imádkozni. Jó, Szabó néni, fedje csak be a fejét — mondtam és ilyen igék forogtak bennem: “A hitben erőtelenl fogadjátok be", "Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát?” "Ami hitből nincs, bűn az.” Aztán eljutottunk az úrvacsorái rendben a gyónó kérdésekig. S ha Árpád eddig is nagy kérdő és csodálkozó szemeket vetett rám, most szinte megdöbbent, amikor Szabó néni mindjárt az első kérdésre: Vallod-e magad bűnösnek? élénk tiltakozással felelt: — Nem, nem vallom. Azt hittem, rosszul hallok, azért megismételtem a kérdést, de a válasz most is csak az volt: nem, nem vallom. — Hát hogyan, Szabó néni? Akkor lelkész úrral, s elhoztuk az Ér szent vacsoráját. Kívánja magához venni, Szabó néni? — Kívánom, nagyon is kívánom, kedves Tisztelendő úr. A fehérrel terített asztalra minden rendben kikerült. Felöltöztem. — Melyik éneket énekeljük bevezetőben, Szabó néni? — Mind szép az. De talán azt: Készülj lelkem Jézusodhoz. Már az ének alatt feltűnt, hogy az öreg testvér akar valamit. Nyugtalan, de csak akkor szólt, amikor az utolsó sort is elénekeltük. — Te, Rózsi — szólította a menyét, add ki a kendőmet. — Minek az, mama, fázik a feje? — Nem fázik, de én azt tanultam miért akart úrvacsorát venni? Az Ér Krisztus teste és vére csak azt vigasztalja, aki bűnösnek vallja magát és kegyelemre vágyakozik. — De én nem vagyok bűnös. Nem loptam, nem hazudtam, nem haragszom, nem káromkodom. — Hát akkor nincs is szüksége bűnbocsánatra, nincs szüksége Krisztusra sem. Nincs szüksége az úrvacsorára. — De bizony szükségem van rá. — Én meg nem tehetem meg, hogy töredelem nélkül is kiadjam azt, amit az Ér a bűnösökért áldozott fel a kereszten. Meg van írva: “Aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik". Én azért jöttem, hogy kegyelmet hirdessek és nem
