Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)

1973-06-01 / 6. szám

ERŐS VÁR 5. oldal Gyakorlati továbbképzés RUTTKAY-MIKLIAN GÉZA: Árpád, mint az ő helyében min­denki más, azt hitte, hogy a teoló­giai szigorlattal véget értek a stúdiu­mok, elfogyott a tanulnivaló s ezen­túl tanulni nem, legfeljebb tanítani fog. Ez pedig más. Egészen más. El­feledkezett arról az aranyszabályról, mely inkább elkötelezés, mint pusz­ta ténymegállapítás, hogy “a jó pap holtig tanul”. Még rajta voltak a Teológia tojás­héjai, még fején érezhette a lelkész­­szé avató püspök áldó kezének me­legét, a homlokán a püspök testvér­ré fogadó csókját, amikor elfoglalta hivatalát, vagyis beállt a szent szol­gálatba. Az első napok a nagy falu­ban való körültekintéssel teltek és nagyon vigyáztunk arra, hogy fen­tebb írt hitében való csalódása ne járjon komoly megrázkódtatással. Azonban ez a kímélő bánásmód csak elodázhatta, de végleg ki nem zárhatta az eszméltető folyamat megindulását. Jókor, alighanem szol­gálatának legelső hetében történt, hogy a nagybeteg, helyesebben az igen öreg Szabó Sándornéhoz hívtak, aki "nagyon óhajtotta” az úrvacso­rát. — No, Árpád, gyere, kísérj el! — szóltam az új segédlelkészhez. Erről a beteg melletti szolgálatról tanul­tál ugyan, de gyakorlatra nemigen lehetett módod. Pedig egyszer azt is meg kell tanulni, hiszen lehet, hogy a jövő héten már önállóan kell egy betegágy mellé állnod. Csodálkozott magában, talán ki is nevetett, amikor odahívtam őt, hogy tanúja legyen a felkészülésnek. Tás­ka, Luther-kabát, táblácska, kehely, paténa, ostya, bor, feszület, szalvéta. Ha egy is elmarad, már nem készül­tem fel kellőképpen. Ezt magyaráztam az úton Árpád­nak Szabóék felé haladva. Közben újabb penzum adódott. Árpád udva­rias fiú volt, s nehezen értette meg hogy a táskát vinni az én dolgom, őt nem azért hívtam, hogy ebben segédkezzen. Szabóék már vártak. A fiatalabb Szabóné a konyhában forgolódott s úgy köszöntötte Árpádot is, mint aki tudja, hogy csak a gyülekezet új szolgája lehet. — Az új segédlelkész úr? Isten hozta! Tessék beljebb! — Hogy van a mama? — Bizony elég gyengén van sze­gény, de nagyon bízik abban, hogy az úrvacsora talpra állítja majd. — Hát, sajnos, azzal nem biztat­hatom. Az úrvacsora nem patika a testnek, de orvosság a léleknek. így léptünk be az öreg Szabóné betegszobájába. Az öreg néni elerőt­­lenedve, sárgán feküdt a párnán, né­hány szál ősz haja körülfogta a fe­jét. Fölemelte lesoványodott kezét üdvözlésre, sőt egy kis erőlködéssel fel is ült. — Jó napot, Szabó néni! Hogy van, hogy? Eljöttünk az új segéd­a tisztelendő úrtól, tudja attól, aki még maga előtt, az azelőtti időben volt, hogy illetlen dolog az asszony­nak fedetlen fejjel imádkozni. Jó, Szabó néni, fedje csak be a fejét — mondtam és ilyen igék fo­rogtak bennem: “A hitben erőtelenl fogadjátok be", "Te pedig miért kár­hoztatod a te atyádfiát?” "Ami hit­ből nincs, bűn az.” Aztán eljutottunk az úrvacsorái rendben a gyónó kérdésekig. S ha Árpád eddig is nagy kérdő és cso­dálkozó szemeket vetett rám, most szinte megdöbbent, amikor Szabó néni mindjárt az első kérdésre: Val­­lod-e magad bűnösnek? élénk tilta­kozással felelt: — Nem, nem vallom. Azt hittem, rosszul hallok, azért megismételtem a kérdést, de a vá­lasz most is csak az volt: nem, nem vallom. — Hát hogyan, Szabó néni? Akkor lelkész úrral, s elhoztuk az Ér szent vacsoráját. Kívánja magához venni, Szabó néni? — Kívánom, nagyon is kívánom, kedves Tisztelendő úr. A fehérrel terített asztalra minden rendben kikerült. Felöltöztem. — Melyik éneket énekeljük beve­zetőben, Szabó néni? — Mind szép az. De talán azt: Készülj lelkem Jézusodhoz. Már az ének alatt feltűnt, hogy az öreg testvér akar valamit. Nyugta­lan, de csak akkor szólt, amikor az utolsó sort is elénekeltük. — Te, Rózsi — szólította a me­nyét, add ki a kendőmet. — Minek az, mama, fázik a feje? — Nem fázik, de én azt tanultam miért akart úrvacsorát venni? Az Ér Krisztus teste és vére csak azt vi­gasztalja, aki bűnösnek vallja magát és kegyelemre vágyakozik. — De én nem vagyok bűnös. Nem loptam, nem hazudtam, nem harag­szom, nem káromkodom. — Hát akkor nincs is szüksége bűnbocsánatra, nincs szüksége Krisz­tusra sem. Nincs szüksége az úrva­csorára. — De bizony szükségem van rá. — Én meg nem tehetem meg, hogy töredelem nélkül is kiadjam azt, amit az Ér a bűnösökért áldo­zott fel a kereszten. Meg van írva: “Aki méltatlanul eszik és iszik, íté­letet eszik és iszik". Én azért jöttem, hogy kegyelmet hirdessek és nem

Next

/
Thumbnails
Contents