Erős Vár, 1973 (43. évfolyam, 1-10. szám)
1973-04-01 / 4. szám
ERŐS VÁR 5. oldal IMHOL A TE FIAD! Jöjj anyám Mária, menjünk, mert elhangzott a második trombitaszó és nemsokára bezárják a város kapuját éjszakára. Induljunk, mert megfázol. Nem, én nem megyek el egyedül, nem hagylak itt a sírnál. Anyám lettél ezen a napon és én a fiad lettem. Nem hagyhatlak el, mert fiad azt mondta a keresztről ... Jaj, ne sírj, nem mondom ki többet ezt a rettenetes szót. Igazságtalanul került oda fel s tudom, hogy halálánál jobban fáj neked, hogy úgy halt meg. De most már megszűntek kínjai. Békén pihen elgyötört teste itt az arimátiai sírjában. A sírban már nem fáj semmi sem. Nem bánthatják már se szóval, se ostorral. Jöjj Mária — Anyám. Neki nem jutott egy emberöltő, fiatalon halt meg. Te tehetsz róla? Én tehetek róla? Vagy Júdás, vagy Pilátus? Ha ö nem jött volna Jeruzsálembe, a főpapok sem tehettek volna semmit sem ellene. A fanatikus Júdás sem vihette volna bele ilyen kényszerhelyzetbe, aminek a vége felkelés vagy kereszthalál lehetett. Ő választotta a halált. Emlékezz, mi nem akartuk, hogy most Jeruzsálembe jöjjön. Tudtuk és éreztük, hogy gyűlölet várja. Mert szentsége és szelídsége zavarta a Törvény képviselőit. Közelében minden lelkiismeret nyugtalankodott és a lélek így kiáltozott: — Távozz tőlem, távolítsátok el tőlem, mert én bűnös ember vagyok! Ő akart idejönni. Lehet. Lehet, hogy az utolsó estéig reménykedett abban, hogy elfogadja igéjét ez a nép. De hol volt a nép, Anyám?! Pilátus udvaráig a templomtér mellett mentünk el reggel. Sokan látták őt megkötözött kézzel, fegyveres szolgák között. De szólni egy sem mert. Vajon a fegyverektől féltek? Vagy a kiáltozástól? Gondolod, hogy a katonai lándzsa vagy a főpapi süveg olyan nagy hatalom, hogy az Igazat sem lehet megvédeni ellenük? Lehetett volna. Hát akkor miért nem akadt egy valaki, aki felkiáltott volna az ő védelmében?! Miért nem kiáltottam én!? Én, én nem tudtam kiáltani, mert féltem, hogy ezzel neki ártok. Kavarodás támad és leszúrják. Mások talán azért nem kiáltottak, mert attól féltek, hogy maguknak ártanak. És voltak közömbösek, akiket nem érdekelt, hogy mi lesz a sorsa a názáreti prófétának. Hát miért nem kiáltott ő maga? A nép talán megsajnálta volna. Talán kiálltak volna érte. Hiszen abban a templomba készülő reggeli tömegben is voltak édesanyák, akik sajnálhatták. Hallgatói, akik ismerhették. De megbénította őket is a bizonytalanság, hogy hátha van egy szemernyi igazság abban, amivel vádolják. Bettenetesen bénító ereje van a bizonytalanságnak. Ha meggyőződésedben egy ponton megingatnak, a vádlóknak nyert ügyük van. Szívedbe fészkelődik a gyanú, érvelésed bizonytalanná válik és hallgatsz. Ha nem is tudják bűnössé tenni előtted, de kételyed támad, hátha elvétett cselekedeteiben egy lépést. Hogyan? Te is kételkedtél? Ne sírj ... ne tépd a ruhádat, ne tépd a hajadat, mert... mert egy-egy percre én is kételkedtem igazában. De csak akkor, amikor elfogták és nem tett érte semmit sem Isten. Aztán mikor elvezették Pilátus elöl töviskoronásan és nem történt semmi, akkor hittem egy percre, hogy Isten akarja így és valamiért bűnhődnie kell. És végül, amikor a katonák felemelték fára szögezetten, akkor ingott meg a belé vetett hitem. Hátha nem ő a Krisztus, hanem csak egy názáreti ember, akinek nem Istentől volt megbízása. Mert ha igen, akkor a csúfolódóknak kellene igazuknak lennie, hogy leszálljon a bitófáról. Add a kezed. Bocsáss meg nekem ezért Mária — Anyám ... Túlságosan nagy próbája volt a hitünknek, nem bírtuk el. Sírok, mint Péter ma hajnalban, midőn a kakas megszólalt. És szégyenkezem, hogy éppen velem történt meg. Három év óta soha el nem hagytam egy napra sem, most pedig egyetlen nap alatt háromszor is elszakadtam tőle. De háromszor visszataláltam hozzá! Mert szerettem. Szerettem hozzád hasonlón. Boldog voltam, ha köntöséhez ért kezem, ha megáldott, ha mellette mehettem az úton. irigyeltelek téged, hogy már előttem három évtizeden keresztül vele lehettél. Te anyja voltál és én csak három éve lehettem a testvére, amikor elhívott magával. Keresztelő Jánostól mentem őhozzá és megfogott szentsége, szívének irgalma. Csodáit ámulva néztem, de akkor volt hozzám legközelebb, amikor szívét kitárta és tanított. Édes méz volt igéje Isten királyságáról és a Törvény betöltéséről. Elernyedtem a boldogságtól, mikor isteni küldetéséről szólott és szeretete felforrósította szívemet. Boldog voltam, hogy mellette lehetek, őt szolgálhatom. Szívemmel még jobban vonzódtam hozzá, mint értelmemmel. Szeretete tehette hitelessé előttem tanítását, még amit nem is értettem első hallásra szavaiból, azt is boldogan igeneltem, mert az első és egyetlen volt életemben, akiben nem láttam bűnt. Bajongásig szerettem. Tanúja voltál anyám. Ezért szégyenültem meg háromszor is ma. De amikor felemeltem tekintetem öreá a kételkedés percei után, szívem forró szeretete újból az övé volt. Mire beértek a Geesemáné kertjéből, már újra neki hittem. A főpap udvarán sírva vártam, hátha elengedik, nem mernek hozzá nyúlni. Hadd tegyem válladra a köntösöm, hideg lett. Amikor cipelte keresztjét ki a vesztőhelyre, lemaradtam, hogy veled legyek. Vele szerettem volna lenni, segíteni keresztterhében, de belémrúgott az egyik légionárius és elzavart mellőle. Vér és veríték lepte be szemét az Úrnak, nem látott, megbotlott egy kőben és elesett a durva fával. Nem tudtam már sírni, csak átöleltelek és vonszoltalak a menet után. És egyre csodáért esengtem az Atyához. Amikor kezét és lábát általszegezték és felemelték, hogy beleállítsák a fát a gödrébe, egyszerre nagyon idegen lett nekem. Mintha nem is ő lett volna, a Mester hanem valaki elbukott bűnös, aki rászolgált az ítéletre. — Hát valóban nekik volt igazuk? — kérdezgettem magamban. Akkor szólalt meg az Űr: — Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
