Erős Vár, 1972 (42. évfolyam, 1-10. szám)

1972-05-01 / 5. szám

AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 38. ÉVFOLYAM 1972. MÁJUS 5. SZÁM Pünkösdi egység írta: Papp János László Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv­ben olvashatjuk: “Mikor pünkösd napja elérkezett, mindnyájan egyakarattal együtt valának.” Vajon, hogy történhe­tett ez meg évszázadokkal ezelőtt, amikor ugyanez a mai korban szinte a lehetetlen­séggel határosnak látszik? Nem egy nyel­ven és egy fajhoz tartozó nép volt akkor együtt, s mégis “ki-ki a maga nyelvén Ősi romok között Valaha itt zsolozsma szállt, valaha annyi térd hajolt imára. Még látni csúcsíves bejáratát. Kék ég a kupolája. Hajóját felverte a fű. Csak egy nyírfakereszt áll néma jelnek. Harangvirág harangoz nyáron át, és zsolozsmát a rigók énekelnek. „Szentlélek“! . . Leomlott falak . . . Körül az erdő titkokat beszél: A Lélek fú, amerre néki tetszik, akár a szél. Segít messzire látni, túl ledőlt tornyon, leomlott falon, amerre most jár Ő, a sohse nyugvó, teremtő hatalom. És itt a százados romok közt, hol harang nem hív, nem búg orgona, reád mutat, Isten leronthatatlan, élő kövekből épült temploma: Anyaszentegyház! - Zúg a szél, a Lélek. Kövült szívekben új élet fogan. ősi romok közt megszólal a szívem piros harangja — bim, bam! — bol­dogan. (Az Árpád—kori Szentlélek kolostor templomának romja között.) T. E. hallotta őket beszélni.” Valamennyien álmélkodtak és csodálkozva mondták egy­másnak: nem mindnyájan galileabeliek-e azok, akik itt beszélnek? Hogyan hall­hatjuk hát őket mind a magunk nyelv­járására szólni, melyben születtünk? Pé­ter apostol a következőképpen magyaráz­ta a dolgot: “És lészen, hogy mind, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtar­­tatik.” A figyelmes Biblia-kutató könnyen megállapíthatja az elolvasottakból, hogy mielőtt a jeruzsálemi templomban lévők ki-ki a maga anyanyelvén hallotta volna Isten nagyságos dolgait hirdetni — mindnyájan egyakarattal együtt voltak. Elmentek egyakarattal Isten szent házába Isten Igéjének hallására. Nem maradt távol egy sem és békésen megfértek egy­mással. Nem kérdezték meg, hogy milyen nyelvű lesz az Igehirdetés. A lelkületűk, hogy úgymondjam egyöntetű volt. Egy­formán érezték, hogy Isten házában a helyük. Nem gondolkoztak afelett, hogy vajon megértik-e majd a prédikációt. A második világháború kezdete idejé­ben — szinte csodálatos módon, messze tengerentúlról, Törökországon keresztül — hozzám érkezett Buffalőba a Harangszó evangélikus néplap egyik száma, ahol ezt az üzenetet olvastam: “Innen a magyar parlament házából üzenem a tengerentúl magyarjainak, hogy minden magyarnak, mentői távolabb él az anyaföldtől, annál nagyobb missziója van. A magyar szelle­mi egység számára meg kell tartani oda­kint élő testvéreit és fiait... Meg fog­juk-e érteni, hogy küldetésünk van itt, s hogy küldetésünket elvégezhessük, határo­kon belül és túl minden magyart meg kell magyarnak tartani, erős szellemi, lelki egységet alkotni. Ezt az egységet pedig csak Jézus Krisztus tudja közöttünk megteremteni!” 1941-ben, egy magas állá­sú keresztyén magyar államférfi beszélt így a magyar parlamentben! Az idők je­lét látjuk benne most is, 31 évvel később, amikor a régi magyar parlamentben is belátták annak örök igazságát, hogy igazi egységet egyedül csak Jézus Krisztussal és Jézus Krisztusban lehet teremteni! Amerika nagy nyelvtengerében kis szi­getcsoportokban élő magyar véreink is be kell lássák, hogy először mindnyájunknak el kell zarándokolni templomainkba, hogy ott Jézussal találkozhassunk és Ő lelkűnk­be csepegtethesse Szent Igéje által az Ő lelkületűt! A magyar templombajárásunlc legyen rendszeres és nem “ad-hoc"-szerű. Az első keresztyén gyülekezeten Isten ki­töltötte a Szentleikét, de mielőtt ez meg­történt volna, a gyülekezet alkalmat adott az Istennek a találkozásra, a Szentlélekkel való kitöltés gyönyörű aktusára! A mai botor ember ezer gyarló úton­­módon véli meglelni az egységet. Különö­sen napjainkban egyébről sem hallunk, hogy mily nagy szükség van ilyen és olyan célból az egységre. Beszélünk csa­ládi, nemzeti, faji, felekezeti egységről, de csak beszélünk, mert mindegyik meg­valósításához fonák emberi eszközökkel nyúlunk hozzá. Nem akarunk, vagy talán nem is tudunk ráeszmélni arra, hogy csak egyedül Krisztus Jézusban nyerhetünk igazi egységet. Fellengzős jelszavak bá­­beljében csak a sötétségben tapogatózunk és nem akarjuk alázatosan és együttesen emberi gonoszságunkban megmerevült térdünket Krisztus előtt meghajtani. Űj világrendről és utópisztikus életről álmo­dozunk. A modern kor bálványai és aranyborjúja előtt nagy készséggel meg­­bókolunk, de Krisztust csak Húsvétkor és talán még Karácsonykor mégegyszer va­gyunk hajlandók néhány percre talán márcsak szokásból felismerni. Templomaink az év legnagyobb szaká­ban konganak az ürességtől! Gyermekeink milliói kereszteletlenül dudva módjára nő-

Next

/
Thumbnails
Contents