Erős Vár, 1972 (42. évfolyam, 1-10. szám)
1972-05-01 / 5. szám
AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA 38. ÉVFOLYAM 1972. MÁJUS 5. SZÁM Pünkösdi egység írta: Papp János László Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben olvashatjuk: “Mikor pünkösd napja elérkezett, mindnyájan egyakarattal együtt valának.” Vajon, hogy történhetett ez meg évszázadokkal ezelőtt, amikor ugyanez a mai korban szinte a lehetetlenséggel határosnak látszik? Nem egy nyelven és egy fajhoz tartozó nép volt akkor együtt, s mégis “ki-ki a maga nyelvén Ősi romok között Valaha itt zsolozsma szállt, valaha annyi térd hajolt imára. Még látni csúcsíves bejáratát. Kék ég a kupolája. Hajóját felverte a fű. Csak egy nyírfakereszt áll néma jelnek. Harangvirág harangoz nyáron át, és zsolozsmát a rigók énekelnek. „Szentlélek“! . . Leomlott falak . . . Körül az erdő titkokat beszél: A Lélek fú, amerre néki tetszik, akár a szél. Segít messzire látni, túl ledőlt tornyon, leomlott falon, amerre most jár Ő, a sohse nyugvó, teremtő hatalom. És itt a százados romok közt, hol harang nem hív, nem búg orgona, reád mutat, Isten leronthatatlan, élő kövekből épült temploma: Anyaszentegyház! - Zúg a szél, a Lélek. Kövült szívekben új élet fogan. ősi romok közt megszólal a szívem piros harangja — bim, bam! — boldogan. (Az Árpád—kori Szentlélek kolostor templomának romja között.) T. E. hallotta őket beszélni.” Valamennyien álmélkodtak és csodálkozva mondták egymásnak: nem mindnyájan galileabeliek-e azok, akik itt beszélnek? Hogyan hallhatjuk hát őket mind a magunk nyelvjárására szólni, melyben születtünk? Péter apostol a következőképpen magyarázta a dolgot: “És lészen, hogy mind, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.” A figyelmes Biblia-kutató könnyen megállapíthatja az elolvasottakból, hogy mielőtt a jeruzsálemi templomban lévők ki-ki a maga anyanyelvén hallotta volna Isten nagyságos dolgait hirdetni — mindnyájan egyakarattal együtt voltak. Elmentek egyakarattal Isten szent házába Isten Igéjének hallására. Nem maradt távol egy sem és békésen megfértek egymással. Nem kérdezték meg, hogy milyen nyelvű lesz az Igehirdetés. A lelkületűk, hogy úgymondjam egyöntetű volt. Egyformán érezték, hogy Isten házában a helyük. Nem gondolkoztak afelett, hogy vajon megértik-e majd a prédikációt. A második világháború kezdete idejében — szinte csodálatos módon, messze tengerentúlról, Törökországon keresztül — hozzám érkezett Buffalőba a Harangszó evangélikus néplap egyik száma, ahol ezt az üzenetet olvastam: “Innen a magyar parlament házából üzenem a tengerentúl magyarjainak, hogy minden magyarnak, mentői távolabb él az anyaföldtől, annál nagyobb missziója van. A magyar szellemi egység számára meg kell tartani odakint élő testvéreit és fiait... Meg fogjuk-e érteni, hogy küldetésünk van itt, s hogy küldetésünket elvégezhessük, határokon belül és túl minden magyart meg kell magyarnak tartani, erős szellemi, lelki egységet alkotni. Ezt az egységet pedig csak Jézus Krisztus tudja közöttünk megteremteni!” 1941-ben, egy magas állású keresztyén magyar államférfi beszélt így a magyar parlamentben! Az idők jelét látjuk benne most is, 31 évvel később, amikor a régi magyar parlamentben is belátták annak örök igazságát, hogy igazi egységet egyedül csak Jézus Krisztussal és Jézus Krisztusban lehet teremteni! Amerika nagy nyelvtengerében kis szigetcsoportokban élő magyar véreink is be kell lássák, hogy először mindnyájunknak el kell zarándokolni templomainkba, hogy ott Jézussal találkozhassunk és Ő lelkűnkbe csepegtethesse Szent Igéje által az Ő lelkületűt! A magyar templombajárásunlc legyen rendszeres és nem “ad-hoc"-szerű. Az első keresztyén gyülekezeten Isten kitöltötte a Szentleikét, de mielőtt ez megtörtént volna, a gyülekezet alkalmat adott az Istennek a találkozásra, a Szentlélekkel való kitöltés gyönyörű aktusára! A mai botor ember ezer gyarló útonmódon véli meglelni az egységet. Különösen napjainkban egyébről sem hallunk, hogy mily nagy szükség van ilyen és olyan célból az egységre. Beszélünk családi, nemzeti, faji, felekezeti egységről, de csak beszélünk, mert mindegyik megvalósításához fonák emberi eszközökkel nyúlunk hozzá. Nem akarunk, vagy talán nem is tudunk ráeszmélni arra, hogy csak egyedül Krisztus Jézusban nyerhetünk igazi egységet. Fellengzős jelszavak bábeljében csak a sötétségben tapogatózunk és nem akarjuk alázatosan és együttesen emberi gonoszságunkban megmerevült térdünket Krisztus előtt meghajtani. Űj világrendről és utópisztikus életről álmodozunk. A modern kor bálványai és aranyborjúja előtt nagy készséggel megbókolunk, de Krisztust csak Húsvétkor és talán még Karácsonykor mégegyszer vagyunk hajlandók néhány percre talán márcsak szokásból felismerni. Templomaink az év legnagyobb szakában konganak az ürességtől! Gyermekeink milliói kereszteletlenül dudva módjára nő-
