Erős Vár, 1971 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1971-12-01 / 9. szám
ERŐS VÁR 7. oldal MAGYARUL KÖSZÖNTÖTT Az a karácsony ugyancsak szomorúnak Ígérkezett. Bárcsak ne is jönne, gondoltam. Féltem tőle. Ez volt az első karácsony számomra egyedül. Egyedül, egy “menekült”, egy Forradalom “áldozata”, Londonban, a nagy világvárosban; egyedül, szülők, szerető rokonok, ismerősök, barátok, mind távol, messze — odahaza . . . Talán sohasem fáj úgy az ön-sajnálat, talán sohasem szúrja az embert szíven a magány olyan nagyon, mint karácsonykor. Mindenki izgatott, mindenki boldog, mindenki várja, hogy megossza az ünnepek örömeit valakivel. Csak te vagy egyedül, egyedül a zajgó világvárosban, egyedül a szokatlan idegenben, ahol nem értik meg szavad. Ilyen terhes hangulatban mentem munkába azon a reggelen. Az Edgware-utcai üzlet, ahol dolgoztam akkor, a készülődés lázától égett. Csakúgy, mint a főváros többi része, ameddig a szem ellát, csillogott, az ablakok meg az utca-lámpák megannyi színében. Ma az üzlet-tulajdonos és az igazgatóság megvendégeli a munkásokat. Itt az évi, ünnepi, karácsonyi ebéd, amikor nem kell fizetni semmit. — Semmi kedvem nem volt hozzá, de mégis úgy éreztem, ide el kell mennem. Hát ott voltunk vagy százan, portások, kiszolgáló lányok, pénztárosok, takarító személyzet, mind körülültük a szépen feldíszített asztalokat, s vártuk az igazgató úr megérkezését. Mr. Hopkins, az igazgató, nem késett sokáig. Ahogy belépett a terembe, egyenesen a számára fenntartott “főhely”-re ment, s ahogy helyet foglalt, valamit a helyettesének a fülébe súgott. Ami azután történt, azt sohasem fogom elfelejteni. Az igazgatóhelyettes odajött hozzám. Mindenki szeme rajtam volt. Mindenki várta, hogy most mi lesz. Én meg pirultam, égtem a bizonytalanság, meg a zavar szégyenétől. Az igazgatóhelyettes a kezembe nyomott valamit. Rátekintettem. Az arcom égett, a szívem kalapált, s közben szememet befutották a meglepetés örömkönnyei. Mr. Hopkins biztató mosollyal tekintett reám, majd rámkiáltott, hogy nyissam fel a borítékot. Én idegeden engedelmeskedtem, s míg a két ötfontos bankjegy az asztalra hullott, félhangosan elkezdtem olvasni a köszöntő szavakat, magyarul, a saját nyelvemen: “Áldott karácsonyi ünnepeket”. Csak egy egyszerű iilvözlet. Csak egy mondat, amit ezerszer, meg ezerszer hallottam, meg olvastam már. De most ez magyarul volt írva, magyarul — idegenben. Valaki, aki nem is ismert, akinek semmi oka nem volt arra, akinek semmi haszna nem lett belőle, valaki az én nyelvemen JAKUS IMRE: Áztat én iűttem A harmincas évek elején épült a barlahidai templom. Alexszal, országjáró kis lovammal vonultunk faluról falura, városról városra, és gyűjtögettünk a megálmodott templomra. Házról házra. Az utca egyik során én jártam, a másikon Németh István, a barlahidaiak nagyszívű, lelkes igazgatója. Dunántúlon Cs-n történt, hogy egy szikár, szálfatermetű fekete bajuszú magyar, amikor átadta elszánt adományát, megjegyezte még: járt egyszer erre a püspökatya is, és aztat az őzet, amiből akkor evett — én lüttem. A következő háznál már ki is esett belőlem az a mondat, és eltelt vagy húsz esztendő, amikor ismét visszatért hozzám. Ez már Tabon történt. Előkelő és kedves vendége volt akkor házunknak, a már nyugalomba vonult, de még mindig fáradhatatlanul szolgáló, szeretett püspököm D. Kapi Béla. Egy hetes evangélizációt tartott nálunk, és az esti szolgálat után, a vacsoraidőn is jóval túl már, órákig ültünk az asztal körül és beszélgettünk. Inkább ő volt, aki szólt, osztogatva, mint karajra szelt kenyeret, hosszú életének a szolgálatban szerzett érdekesebbnél érdekesebb élményeit. Mint felriasztott madársereg, csapatostól keltek fel emlékei, s én szomjasan szívtam magamba őket, arra gondolva, hogy egyszer jó lenne köszöntött és kívánt boldog ünnepeket. Hát honnan is vette Mr. Hopkins e kedves magyar szavakat? O angol volt, egy szót sem tudott magyarul, de most így akart üdvözölni. És az az egyszerű szándék és tett számomra mindent megváltoztatott. Karácsony szólt hozzám. A szeretet, az egymással való törődés szelleme szólt hozzám. Isten inkarnációi titka szólt hozzám. És most már nem voltam menekült, nem voltam áldozat, nem voltam egyedül, hanem valaki, aki megértett valamit abból, hogy testet öltött a szeretet. — Az igazgató újra rámkiáltott, hogy hangosabban olvassam el az ő üdvözletét. Majd ő is, meg a többiek, együtt ismételtük pöszén, de magyarul: “Áldott karácsonyi ünnepeket.” Weisz Jenó' papírra vetni közülük a toll alá kívánkozókat. Nos, ezen az esten jutott eszembe az a régen hallott mondat — én lüttem — s el is meséltem, hol, kitől és milyen körülmények között hallottam egyszer... Jó emlékezőtehetséggel megáldott öreg püspököm szavaim hallatán elmosolyodott és fényt derített e mondat értelmére. Emlékezett. Főpásztori látogatásra érkeztem A-ra. Élen B. főbíróval, a megye küldöttsége fogadott. A nőegylet is pompás villásreggelivel várt. Tűzdelt őzgerincet tálaltak ízesen elkészítve. A híres magyar háziasszonyi konyhaművészet remeke volt. A kedves vendéglátás után autóba ültünk, elől a sofőr és László Miklós, a titkárom, a hátsó ülésen pedig B. főbíró és én helyezkedtünk el. Indulás előtt már begyújtotta a sofőr a motort, amikor az autó hágcsójára fellépett a te szikár termetű, fekete bajszú Cs-i magyarod, majd behajolva a kocsi belsejébe megszólalt: püspökatyám, az őz, akibül evett, jó volt? Nagyon jó volt, fiam, válaszoltam meglepődve a váratlan kérdésre. Mert aztat én Iűttem, bökött a magyarod büszkén a mellére, s máris lelépett az autó hágcsójáról. A kocsi elindult, s egyre a fejét csóválva, kisvártatva megszólalt a nagy vadász hírében álló B. főbíró: csak ne mondta volna legalább ez a szerencsétlen, hiszen — tilalmi idő van.
