Erős Vár, 1971 (41. évfolyam, 1-9. szám)

1971-10-01 / 7. szám

ERŐS VÁR 5. oldal “Nem szégyenlem Krisztus evangéliumát” Róma 1:16-17. 7. NEOPROTESTANTIZMUST! A háborús válság a vallásos élet válságát is magával hozta. Az egyhá­zak pacifizmusa pusztába kiáltó szó volt, az erkölcsök ziláltsága aláásta az egyházakhoz való ragaszkodást. A szenvedések óriási tömegeket sodor­tak az egyházellenes szocialista-kom­munista áramlatok karjaiba. A világkataklizma után az egyházak a válsággal szemben a maguk mód­ján védekeztek s megindult a regene­ráció munkája. A legnagyobb ered­ményt a római katolicizmus érte el, mert nemcsak regenerálódott, hanem a szó legszorosabb érteimében új re­neszánsz felé ívelt. A tekintélyek forradalmi rombolá­sa, a régi tekintélyek visszavágyása, a tudományos racionalizmus feloldó­dása a relatívizmusba, a logizmus he­lyett a pszichológizmus előtörése, ez mind jó talaj volt a katolikus miszti­kum visszatérésére s a művészetben, tudományban, a szociológiában és na­pi politikában egyaránt megszületett a neokatolicizmus, melynek titka: a régi tartalom modern köntösben, a régi bor új tömlőben. A protestantizmus veleszületett lé­nyege mindenkor a szabadság, a te­kintélyektől mentes szabad kutatás, az egyéniség szabad érvényesítése, a haladás és modernség szabad szelle­me s ezért mindig olyan nagy nevelő értéket jelentett, hogy Magyarország­nak sokszor adta sorsdöntő napokban a nagy vezetőket, államférfiakat, gon­dolkodókat, alkotókat és tehetségeket. A magyar újkori történelem, tudo­mány, irodalom és művészet legna­gyobb alakjai között sok a protestáns. A protestantizmus háborús válsága, azonban nem akar elmúlni. A protes­tantizmus mintha elvesztette volna eredeti irányát és egyházon kívül tár­sadalmi, nemzetpolitikai, művészeti téren való irányító befolyását. A de­mokráciát hirdető protestantizmust az idők iramában túllicitálták a túlzó irányzatok, melyek a hívek nagy ré­szét is magukal ragadták, de túl akarja haladni a neokatolicizmus is. Ezért a protestanizmus a nála mo­dernebbekkel szemben konzerválásra törekvő konzervatívabb irányzat lett, a katolicizmussal szemben pedig még nem találta meg a maga modernsé­gét. A protestantizmus a laikus világ­nézetekkel szemben való küzdelem­ben az ősi hagyományok megtartó erejéhez fordult, támadás helyett ön­védelmi, álló harcmodorra tért át, a katolicizmus viszont az álló harcból előrenyomul és hódít. Miért van ez a paradox helyzet? Nagyon egyszerű a válasz. A katoli­cizmus modem formában adja a ma­ga konzervatív vüágnézetének a tar­talmát, mi pedig konzervatív formá­ban akarjuk adni a mi mindenben modernebb vüágnézetünket. A kor irama túlcsapott felettünk s míg a ka­tolikusok már hozzáalkalmazkodtak a korhoz, mi még nem találtuk meg az új körülmények közti harcmodor for­máit: a neoprotestantizmust, ami nem lehet más, mint az ősprotestantizmus­nak a mai kor nyelvén való kinyilat­koztatása. Mi protestánsok egy em­beröltőt késtünk az új katolicizmus szervezkedése mögött. Milyennek kell lennie a neoprotes­­tantizmusnak? A protestáns világné­zet adva van. Évszázadok viharaiban tisztult meg és edződött életalakító, formákat alkotó programmá. Nincs mit változtatni rajta. Nem kell semmi újat hozzáadni, nem kell semmi régit elvenni tőle, csak ki kell fejteni és be kell vinni az életbe. A katolicizmus harcol a minden té­ren való radikalizmus ellen, öntuda­tosítja, a saját képére átneveli saját tömegeit, minden téren irányítja hí­veinek lépéseit, a fél-katolikusokat százszázalékos katolikusokká formál­ja át. A protestantizmusnak, erősebb önvédelme mellett, a saját kebelében hasonló öntudatosításra kell töre­kednie, hogy megtalálja és kifejthesse a mai korhoz idomult társadalmi, mű­velődési, gazdasági, politikai prog­ramját és eszmerendszerét. Az egy­házat folyton reformálni kell. A hit­vallástételek ara valók, hogy a gon­dolkozás szabadságát irányítsák és emeljék. A protestantizmus egykor forradalmat jelentett, ma ne jelentsen többet, mint haladást, modernséget. Ne revolúciót, de mindenesetre evolú­ciót! A szociológiai tanok annyiban helyesek, amennyiben nincsenek el­lentétben az etikával, amennyiben al­kalmazásai az evangéliumnak. A neo­­protestantizmus egyik társadalmi munkája a tömegcselekedeteknek az evangélizálása. Az evangéliumnak mindenütt való keresése és érvénye­sítése: ez a protestantizmus lényege. De az egyén és a társadalom krisz­­tianizálása már a reformáció korában is elmaradt. így csúszott le a protes­tantizmus a maga történelmi hivatá­sának magaslatáról. És ide kell visz­­szaemelkednie, ha a neoprotestantiz­­mus útjára akar térni! Több protes­táns aktivitásra és céltudatosságra van szükség! És végül a neoprotestantizmusnak buzgó imával és önzetlen munkával kell dolgoznia azért, hogy az Űr Jé­zus főpapi imájában kért egység való­ra váljék ezen a földön. A kér. egység nemcsak Jézus főpapi imádságának a tárgya, hanem világszükséglet, lehetőség, feladat és hitcikk is! Gondoljunk arra, hogy: egy Krisztusunk, egy Megváltónk, egy üdvösségünk van. Egy nyáj vagyunk és egy Pászto­runk van! Dolgozzunk a kér. egy­ségért bátran, egész szívvel, fáradha­tatlanul, mert Krisztus úgy érezte, hogy igazságunkban való teljes meg­maradás mellett is lehet egység: a SZERETET ÉS BÉKESSÉG EGYSÉ­GE! Közli: Egyed Aladár (Folytatjuk) Luther Márton szobra a Deák-téri templom udvarán.

Next

/
Thumbnails
Contents