Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-12-01 / 10. szám
J. ERŐS VÁR 7. oldal •Varácsony napja volt, valamenynyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mindketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni. — Volt egyszer egy ember — mondta —, aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról házra járt és mindenhová bekopogtatott. — Jó emberek, segítsetek rajtam! — mondta. — A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világok Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül, és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat. Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben, és hogy neki rohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedtek volna, és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyén-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult. Idáig jutott el nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. — Miért nem mozdultak meg a juhok, nagy anyám? — kérdeztem. — Azt majd meghallod. — Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes semmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését. — Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: — Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni; bizony megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért. botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre. Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. — Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? — Nagyanya azonban nem is törődött a kérdé — Végy csak, amennyi kell! — mondta az idegennek. A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darab fa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna. A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: — Végy csak, amennyi tetszik! — és már előre örült annak, T A szent éjszaka
