Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-08-01 / 7. szám
AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA XXXIV. ÉVFOLYAM 1970. AUGUSZTUS—SZEPTEMBER 7. SZÁM István király öröksége “ .. .emlékezzetek meg arról, hogy egykor ti pogányok,... Krisztus nélkül valók voltatok, ... reménységetek sem volt és Isten nélkül valók voltatok a világban. Most pedig a Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki... lerontotta a közbevetett választófalat, ... eljött és a békesség evangéliomát hirdette nektek, a távolvalóknak és a közelvalóknak.” (Ef 2:11-17) A világba szétszórt magyarság ezekben a napokban — függetlenül attól, hogy 1970-re teszi-e az ezeréves jubileum idejét — hálás szívvel emlékezik első nagy királyunkra. Nagyon nehéz azonban a történész feladata, ha tíz évszázad távolából a mai idők embere elé akarja állítani Szent István alakját. Milyen is volt István király, az ember? Ha egyéniségét, személyét vizsgáljuk, akkor első sorban azt kell sajnálattal tudomásul vennünk, hogy szemtanúk, korabeli megfigyelők vajmi kevés írásos bizonyságot hagytak hátra, amelyből megrajzolhatnánk igazi alakját. Amit tudunk róla, azt vagy a király kenyerén élő és neki kedveskedni akaró udvaroncok jegyezték fel, vagy pedig későbbi korokban összegyűjtött legendákból tudjuk, amelyek a pogány reakció fenyegető veszélyének idején a nagy király alakját idealizálni akarták. íróink is a bizonytalanságban tapogatóznak, amikor István királyról és koráról írnak. Homlokegyenesen ellentétes képet kapunk, ha például Kós Károly Országépítőjét, vagy Herczeg Ferenc Pogányok c. művét olvassuk. A nagy király külső megjelenéséről is eltérő források tudósítanak. Szalatnai Rezső írja az Evangélikus Életben: "Mondják, hogy a bambergi dóm híres lovasszobra őt ábrázolja, lovas nomádok megkeresztelkedett fiát, aki lánynézőbe érkezett a bajorokhoz. Délceg, ösztövér testalkat, teljes cáfolata mindannak, amit ijedt és gyűlölködő német krónikások összehazudtak a kalandozó magyarokról. Fürkészőn néz előre, mintha valamely csillagot követne, hullámos haján nyitott korona csillog. Vagy talán az az ő igazi arca, melyet a XII. századból származó vörösmárvány fej mutat, a komoly, szigorú, nyugodt s megnyerő férfiarc, homlokán az aranykorong keresztjeiével? Melyik a hiteles ábrázolás? Talán az, mely a koronázó paláston látható, a szelíden merengő szent királyé, aki hatalma jelképeivel áll előttünk? Avagy talán a Képes Krónika miniatűrje az igazi, a vékonydongájú férfiúé, aki a bolgár fejedelemre rátapos, miután legyőzte a csatában, és arca mintha pírban égne, hogy vállalnia kell az erőszakot? Vagy a későbbi krónikások találták el, akik fehér szakállasán, az ország atyjaként festették meg?” Ha örökségére tekintünk, tehát arra, amit maga után hagyott, akkor elmondhatjuk: kevés olyan uralkodónk volt, aki annyi gonddal és félelemmel a szívében húnyta le a szemét, mint Gejzafia István. Egyetlen fia már nyolc évvel azelőtt meghalt, legközelebbi rokona nem a magyar föld levegőjét szívta s így a még meg sem gyökerezett királyság intézménye kockán forgott. Az ország külső ellenségei, akiket erős kardjával féken tudott tartani, alattomos hiénaként várták az öregedő király végét, hogy beleharapjanak az ország testébe. Benn az országban is sok elégedetlenség volt: részben a betelepített idegenek, részben a szigorú kormányzási és bíráskodási módszerek miatt. István király örökségét azonban a legszégyenteljesebb arculcsapás mostanában éri, amikor az otthoni rendszer kisajátítja magának első királyunk nevét és azt akarja elhitetni, hogy a szocialista állam ún. "Alkotmánya" Szent István művének egyenes folytatása és magasabbrendű kifejlesztése. Az Egyház hangja azonban ezen a nemzeti ünnepen is a Krisztust kell, hogy hirdesse, mégpedig abban a konkrét vonatkozásban, hogy István király történelmi műve révén dőlt el egyszer s mindenkorra az, hogy a mi népünk is Krisztusé lehetett. Minden más múlandó, de ez az egy örök! István király döntése minden magyart, minden időre elkötelez!
