Erős Vár, 1969 (39. évfolyam, 1-9. szám)
1969-06-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 3. oldal J Ü L I U S 3 1 szomorúan nevezetes napja a magyar történelemnek. Petőfi eltűnésének napja. Az idén van 120 éve annak, hogy a cári lovassággal való küzdelemben Segesvárnál eltűnt. E gyászos dátum mellett nem mehetünk el anélkül, hogy meg ne emlékeznénk legnagyobb lírikusunkról, evangélikus egyházunk fiáról. Lélekben elzarándokolunk arrafelé, amerre valami ismeretlen tömegsírban pihen. Hiszen Csak törpe nép felejti ős nagyságát Csak elfajult kor hős elődöket. A lelkes eljár ősei sírlakához S gyújt régi fénynél új szövétneket. (Garay) Nagyon is szükség van a régi láng élesztésére, hogy sívár, sötét jelenünkben a régi fénynél új fényt gyújtsunk. Petőfi írja a múlt emlékein merengő, s annak nagyságát felidéző költeményében: Mécsemnek lángja mint lobog! Mitől lobog? Mi lengeti? Éjfélt ütött. Ti lengtek itten Mécsem körül, ti népem ősei! Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklők a szellemek, Tündöklők, mert hisz a dicsőség Sugármezébe öltözködtenek. (A hazáról) E szellemek között egyik legtündöklőbb, legdicsőbb az ő szelleme! Most ebben a ránkszakadt sötétségben úgy vágyunk a fényre, s azt őbenne ta-A kiközösítettek Pápai intézkedés nyomán a r. k. egyház szentjei közül kereken kétszázat fokoztak le vagy éppen töröltek is azon a címen, hogy szentté avatásuk körülményei kétségesek és talán nem is léteztek. A r. k. egyház ezután nem követeli meg tiszteletüket, bár illetékes püspöki rendelkezésre még mindig helyi imádat tárgyát képezhetik. Érdekes, hogy e “kiközösített” szentek között a legnépszerűbbek találhatók, mint Borbála, Kristóf, György, Miklós vagy éppen Patrick. Helyettük Afrikából és Ázsiából származó szentek kerültek a r. k. kalendáriumba. (bbp) láljuk meg: a hazaszeretet lánglelkü dalnokában. Itt az emigrációban ezt a hazaszeretetei kell ápolnunk, ezt a szabadság után való vágyat, mely az ő szívét eltöltötte, melynek védelmében kereste és várta a halált: Ott essem el én A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül Hadd nyelje el azt az acéli zörej A trombita hangja, az ágyú dörej. (Egy gondolat bánt engemet .. .) Óhaja teljesült. Holttestén át fájó paripák száguldtak, de sajnos, nem a kivívott diadalra, mert kegyetlen zsarnokság, elnyomás következett utána. A dicsőséggel indult szabadságharc Világossal fejeződik be. Nem hiába panaszolta akkori népi énekünk: Hej Világos, átkozott Világos Alattad lett hírnevünk homályos! Azután jött a betetőzés: ARAD. Ezek a nemzeti tragédiánkat hirdető helyek, szomorúságunk és gyászunk fokozására, ma idegen megszállás alatt nyögnek. Csak a hozzájuk fűződő bánat és fájdalom maradt meg minékünk. Petőfi azt énekelte Nemzeti dalában: Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. Nem tudunk leborulni sírjára. Nemcsak azért, mert ismeretlen volta miatt semmiféle emlék nem jelzi, hanem azért, mert oláh bocskor tapossa most azt a nekünk olyan szent, drága földet. De igenis áldó imádsággal gondolunk reá, s nevét, emlékét kegyelettel őrzi minden magyar. Mert Petőfi nem halt meg, csak eltűnt, 26 éves korában, a magyar horizonton végigfutó üstökösként, kit a magyar dicsőséggel együtt századok múltával is emleget s bámul az utókor. Egyik látnoki ihletben fogant költeményében megjósolta: Anyám, az álmok nem hazudnak, Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak, Anyám soká, örökkön él. Kiss Samu Halálának 75. évfordulóján emlékezünk reá, aki nemcsak hű magyar, hanem hű evangélikus is volt. Csak szívbemártott tollal lehet írni róla. Minél messzebb rohan életkorától a történelem véres szekere, annál magasztosabban néz vissza reá tekintenünk, mint a vándor az égbemeredt hegyóriásra. Mert Kossuth Lajos az örök magyar. Élete verítéke, imádsága és átokzendülése az örök magyar szív jaját, harcát, reménységét és esettségét foglalta halhatatlan élethivatásba. Kossuth a magyar sorsközösség szobra, mindig van mondanivalója s zengése mint a mondabeli Memnon-szobornak: akár reá süt a nap, akár vihar paskol bennünket. Kossuth nevezte el Széchenyit a legnagyobb magyarnak s mi nem tépjük le ezt a babért Széchenyi borult homlokáról Kossuth Lajos kedvéért, hogy neki a mi szívünkben mindig igaza legyen. De a világ szemében Kossuth Lajos a legnagyobb magyar. A legismertebb magyar is, mert megfordult az akkor ismert egész világon és akik látták, hallották, azoknak szemében feledhetetlenné szépült s szellemének ellenállhatatlan fensége ráeszméltette a világot az ismeretlen magyar népre, Kossuth Lajos népére. Az amerikai nép előtt úgy állt akkor Kossuth Lajos, mint a szabadság európai Lincoln Ábrahámja. Kossuth a leghívebb magyar is, akit a leverés sem tipor le, akinek az idegeit nem zsibbasztja öngyilkos tétovaság, hanem 92 éves korában is, utolsó szívveréséig dolgozik népéért. Nem Hűbele Balázs-féle magyar, nem kapkodó politikus, nem úri passzióból honatya, hanem Isten kezéből kikerült műremek, kinek minden emberi vonása, erénye és hibája, szemlélete és álma, múltbanézése és jövőkeresése egy az örök és igaz magyarsággal. A magyar nép úgy hívja, hogy “Kossuth apánk." Nemes ember, de a nép mondja róla. Ennél szebb szobrot még nem emelt a világon egy nép sem a gyermekének, amikor azt apjának keresztelte! —bs—
