Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)

1968-11-01 / 8. szám

5. oldal ERŐS VÁR naplójegyzetek 111 HEFTY LÁSZLÓ: ARGENTIN Gyülekezetünk a megpróbáltatások kö­zött erősödött. A vasárnapi iskola hónap­­ról-hónapra gyarapodott. Egymás után konfirmáltak a felnőttek, akiket egykor a római egyházban kereszteltek, ezek közül kerültek ki a leghűségesebb egyház­­tagok, a vasárnapi iskolai tanítók, a jö­vendő presbiterek. Osztálytermeink kicsinyeknek bizonyul­tak, mikor szombatonként az ifjúsági cso­port összejött, mert az eredeti öt evangé­likus ifjú mellett harminc argentin fiú és leány csatlakozott. A bibliaórákat a késő éjjeli órákba nyúló viták követték, tárgyalva a biblia tanításait az argentin társadalmi és vallási, valamint egyéni életükre vonatkoztatva. A női csoport egymás után adta át a hímzett, liturgikus színekben készült oltár­­terítőket a gyülekezetnek, de gondjuk volt arra is, hogy a városi kórháznak lepedő­ket, az aggmenháznak ruhákat és ágyta­karókat, az indián missziónak gyógyszert ős gyermekruhákat juttassanak. A hetenkénti spanyol nyelvű gyermek és rendes istentiszteletek mellett a hó el­ső vasárnapján német, a másodikon angol és a harmadikon magyar nyelvű igehirde­téseket is tartottunk, s így háromszázzal több léleknek nyújtottunk lehetőséget az Isten dicséretére, az evangélium hallga­tására ős a szentségekkel való élésre. A magyar istentiszteleket mindig közös étkezés és baráti együttlét követte. Míg Farkas Vince György testvérünk meg nem tért Teremtőjéhez, népdalainkat tá­rogatóval, vagy gordonkán kísérte. Gyak­ran órákon keresztül énekeltük ősi dala­inkat, melyeket idővel mindenki megsze­retett és megtanult. Hasonló volt a hely­zet evangélikus egyházi énekeinkkel is, úgyannyira, hogy amikor nemzeti ünne­pünkön Dr. Kuthy Tamás pátert kértem meg, hogy jöjjön el közénk s tartson mi­sét magyarul, ott a római katolikus temp­lomban az összes éneket az evangélikus őnekeskönyvből zengte az ünneplő közön­ség annak ellenére, hogy feleségemen és rajtam kívül senki sem volt evangélikus. Még a gyülekezet meg sem alakult, már megszerveztük közösen a helyi református gyülekezettel az első cserkészcsapatot a városban. A csapat “keresztapjának” a katonai repülőbázis parancsnokát kértük fel, aki aztán szívélyesen és eredménye­sen segített. Példánk követésre talált. Előbb a tengerészeti bázison alakult egy másik csapat, azt követőleg iskolákban és templomokban. Az argentin cserkész­­szövetség kinevezett kerületi vezetőnek. Három éven belül kétszáz új vezetőt ké­peztünk ki és tíz újabb csapat alakult. Szokásunkat, hogy az összejöveteleket imával és bibliaolvasással kezdjük, átvet­ték a többi csapatok is, előbb csak Mar del Platán, aztán az egész országban, ugyancsak a hétvégi vezetőképző táborok­ban tartandó tábori istentiszteletet is. Többször megesett, hogy a négy-öt tucat római katolikus vezetőjelöltnek az evan­LELKÉSZI JUBILEUM CARACASBAN Pósfay Györgyöt 25 éve, 1943 szeptemberében avatta lelkésszé Raffay Sándor püspök. Erről emlékezett meg a venezuelai Caracasban levő gyülekezete szept. 22-én, ünnepi istentisztele­ten, melyen az igehirdetést Dömötör Ede ferences atya végezte János 20:21 alapján. gélikus lelkész tartotta a vasárnapi isten­tiszteletet. Gyülekezetünk rendkívüli fejlődésnek in­dult épp akkor, amikor emberi számítás szerint hanyatlania kellett volna. 1965 no­vemberében vitorlázó repülőgéppel lezu­hantam és eltörtem a gerincem. Deréktól lefelé teljesen bénán feküdtem a kórház­ban. Ekkor a laikusok léptek a lelkész helyébe és minden programot tervszerűen lebonyolítottak. Karácsony napján, egész csodálatosan, feloldódott a bénaság és két hónappal később, derektől állig gipszben ugyan, de mankó és bot nélkül folytattam a munkát. Közben, még mikor bénán a kórházban feküdtem, hordágyon elvittek az Argen­tínában első felekezetenfelüli kápolna fel­avatására a béna gyerekek intézetében, ahol az igehirdetést tartottam. Ez az al­kalom nagy hatással volt nemcsak a több­száz béna gyerekre és a jelenlevőkre, de reám is. Másfél hónap múlva a helyi római ka­tolikus püspök “koncilium” hetet tartott, melynek záró istentiszteletén az igehirde­tésre engem kért fel. Jelen volt hét má­sik püspök, több mint száz pap és a k'a­­tedrálist zsúfolásig megtöltő hívek. Ez volt Argentínában az első alkalom, hogy egy protestáns lelkész hirdette az Igét a római katolikus püspök szószékéből. Még ennél is nagyobb feltűnést keltett mind az argentin, mind a nemzetközi sajtóban, amikor Dr. Enrique Rau, a helyi püspök a “Divino Maestro” evangélikus gyüleke­zetben így kezdte igehirdetését: “Boldog vagyok, hogy itt lehetek ...” Kapcsolatunk a római katolikus papok­kal és különösen a jezsuitákkal, akik szin­tén meghívtak, hogy rendházukban pré­dikáljak (sőt, hogy feleségem is vendégük lehessen, rendházuk történelme folyamán első alkalommal felemelték a clausurát, majd még két ízben megismételték ezt a rendkívüli intézkedést), egyre nőtt. Csak­nem naponta volt alkalmam bizonyságot tenni papjaik előtt evangéliumi hitünkről ős szolgálatunkról gyülekezetünkben. Az elmúlt öt esztendő alatt több és na­gyobb megpróbáltatásnak voltunk kitéve, mint valaha, de olyan közel éreztük az Urat hozzánk és olyan nyugodtak és bol­dogok voltunk, mint még soha előtte. Ami­kor az embernek nincs más reménye, “csak” az Isten, akkor veszi észre, hogy mindaz, amit Jézuson keresztül kinyilat­koztatott: Igazság és abban kétkedés nél­kül bízhat.

Next

/
Thumbnails
Contents