Erős Vár, 1968 (38. évfolyam, 1-9. szám)
1968-08-01 / 6. szám
6. oldal ERŐS VÁR naplójegyzetek HEFTY LÁSZLÓ: ARGENTIN Amikor az 1956-os magyar szabadságharc után Becsben összeültek a külföldre szakadt magyar evangélikus lelkészek, hogy megbeszéljék a külföldre menekült hittestvéreink helyzetét, az Argentínában, Brazíliában, Chilében, Paraguayban és Uruguayban működő szórványgyülekezeteket egy és ugyanaz a lelkész képviselte és pásztorolta. Öt éven belül, kivéve Paraguayi, e gyülekezetek saját lelkészhez jutottak és még újabb magyar teológusok végezték tanulmányaikat a Jósé C. Pazban (Argentina) székelő spanyol nyelvű teológiai szemináriumban, melynek igazgatója szintén magyar lelkész. Öt éves délamerikai szórványgondozó munka után az Egyesült Amerikai Evangélikus Egyház (U. L. C. A.) külmissziói osztálya egy éves tanulmányi szabadságot adott, mely idő alatt a magisztrátus (STM degree) megszerzéséhez szükséges tanul mányokat végeztem a chicagói ev. teológián Maywoodban. Időközben levelet kaptam az argentin ev. szinődus elnökétől, jelezve, hogy viszszatértem kérik, de most már nem a magyar munkára, minthogy elég magyar lelkész van Dél-Amerikában, hanem hogy új gyülekezetét szervezzek a Buenos Airestöl 400 km-re délre fekvő Mar de! Plata nevű fürdővárosban. Argentínába való visszaérkezésemkor öt evangélikus család címét kaptam meg, akik Mar del Platán laknak s azzal útra is bocsájtottak, hogy velük gyülekezetei építsek. Mint minden kezdet, ez is elég sanyarú volt. A rendelkezésre álló pénzből csak egy kis házacskát bérelhettünk, hálószobánk volt az iroda, és gyülésterem is. Argentínába indulásunk előtt a chicagói magyar ev. gyülekezet ajándékozott egy kis kézi sokszorosító gépet, az volt összes segítségünk a munkához, meg feleségem kerékpárja, mellyel hónapokig hidegben és melegben, esőben és ködben jártam a családokhoz, akiknek “evangélikusán hangzó” neve volt, s kiknek címét a telefonkönyvből kerestem ki. A felkeresett családok között bizony nem sok evangélikus, vagy érdeklődő volt, de legalább adtak újabb címeket, akikről úgy vélték, hogy talán evangélikusok. A felkeresett családok száma már százakra rúgott; akiknél némi érdeklődést láttam, oda hetenként visszajártam, de ennek ellenére a kis kápolnában, melyet egy protestáns szekta bocsátott rendelkezésünkre, vasárnaponként, ha már tucatnál több ember vett részt az istentiszteleten, megelégedéssel állapítottuk meg, hogy ma szép számmal dicsértük az Urat. Argentin, tradicióból római katolikus ismerőseinket mikor meghívtuk a templomba, ígérkeztek a szűz és az összes szentek nevében, hogy vasárnap eljönnek az igehirdetésre, de nagyon ritkán történt meg, hogy ígéretüket beváltsák. Másfél esztendős kemény munka után úgy véltem, hogy elérkezett az idő a gyű lekezet megalakítására. Imádkozásban töltött reggel után nekiindultam felkeresni azt a hat embert, akikről úgy véltem, hogy jó evangélikusok s a jövőben a gyülekezet pillérei lesznek, mint presbiterek. Miután az elsőnél őszintén kitártam gon dolataimat s elmondtam, hogy mik a tervek, egészen őszintén válaszolt, körűibe lül ezekkel a szavakkal: “Az igaz, hogy ősi evangélikus családból származom, de mindaz, amit a második világháború folyamán tapasztaltam, meggyőzött arról, hogy az Isten nem él közöttünk a földön, mert ha látta volna mind azt a sok szenvedést, nem engedte volna végbe meuni. Épp ezért kiforrott az a meggyőződésem, hogy az egyház, a vallás nem más, mint egy régi tradició. Egy szép tradíció', de mi most egy új világban élünk, újra kell mindent megalapoznunk, nincs idő ilyen másodrangú ügyek ápolására. Nem kívánok presbiter lenni.” A második jelölt is egészen őszintén válaszolt és elmondott dolgokat, melyekről mindeddig bölcsen hallgatott. Elmondta, hogy amikor országukat megszállták az oroszok, azoknak a családoknak, akik áttértek az orosz ortodox egyházba, földet és jobb bánásmódot kínáltak. Barátunk szülei a luteránusból áttértek az ortodox egyházba, s ő is abban nőtt fel. “Öreg vagyok én arra, hogy most újra vallást vál toztassak — mondta —, apróbb dolgokban szívesen segítek a jövőben is, de ne kívánja tőlem, hogy redszeresen templomba járjak és tisztséget viseljek”. Most már hosszú orral és egy kissé letörve folytattam utam a harmadik jelölthöz. Miután annak is előadtam, hogy mi járatban vagyok, rövid gondolkodás után azt kérdezte: “Vasárnap hányán voltak a templomban?” Örömtől sugárzó szem mel mondtam, hogy sokan. Családomon kívül egy tucat ember volt jelen, hát nem nagyszerű ez? “Hát éppen erről van szó — böleselkedett tovább — maga boldogan mondja, hogy több mint 10 ember volt a templomban, de ha arra gondol, hogy mióta idejött, mennyit látogatott, s csak ennyi az eredménye, pont azt bizonyítja, hogy az embereket nem érdekli az egyház és nem is akarnak gyülekezetét! Miért nem veszi a sátorfáját és áll odébb, ahol jobban használhatja fel az idejét és hagyja ezt a maroknyi evangélikusságot úgy. ahogy van?” A következő három jelölt is hasonló véleményen volt. “Hát valóban nincs semmi értelme másfél évi munkámnak?” gyötört a kérdés sokáig és Istentől kértem rá feleletet. Még fél évig vártam az újra próbálkozással, de ekkor már nem volt hiába való. Nyolcvan egyháztaggal megalakítottuk a gyülekezetei “Divino Maestro” névvel. Hamarosan az amerikai külmissziói ősz tály (L.C.A.) segítségével saját papiakhoz és kápolnához jutottunk. (Folytatása következik) AMEK közgyűlés Az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia augusztus 18—20-án tartotta kétévenkénti közgyűlését Torontóban. A közgyűlés lefolyásáról jövő számunkban hozunk tudósítást. Torontói gyülekezetünk példás vendégszeretetéért, a delegátusok kitűnő ellátásáért és elszállásolásáért a Konferencia vezetősége ezúton is háláját fejezi ki.
