Erős Vár, 1967 (37. évfolyam, 1-9. szám)
1967-11-01 / 8. szám
AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA XXXI. ÉVFOLYAM 1967. NOVEMBER 8. SZÁM 46. ZSOLTÁR Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának a tenger közepébe: zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai; hegyek rendülhetnek meg háborgásától. Forrásainak árja megörvendezteti Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait. Az Isten ő közepette van, nem rendül meg; megsegíti Isten virradatkor. Nemzetek zajongnak, országok mozognak; kiereszti hangját, megszeppen a föld. A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk. Jöjjetek, lássátok az Űr tetteit, Aki pusztaságokat szerez a földön; hadakat némit el a föld széléig; ívet tör, kopját ront, hadiszekereket éget el tűzben. Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy Én vagyok az Isten! Felmagasztalom a nemzetek között, felmagasztaltatom a földön. A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk. ® (Ennek a Zsoltárnak az ihletése alapján írta meg Luther a reformáció korának legismertebb énekét: “Erős vár a mi Istenünk ’ ’.) A REFORMÁCIÓ MAGVETŐI Kik a reformáció magvetői? Akik teljesítik a magvető példázatának ezt a parancsát: íme, kiméne a magvető vetni" (Márk 4:3). Ebben benne van az az igazolás is, hogy a reformációnak méltó örökösei és munkatársai vagyunk! Mi történnék, ha Isten megvonná tőlünk Igéjét? Mi lenne a bűnbánat és üdvbizonyosság után szomjúhozó lelkekkel? Mi lenne, ha újra beteljesednék rajtunk a prófétai fenyegetés: "Íme, napok jönnek, ezt mondja az Úristen, melyeken bocsátók éhséget e földre. Nem kenyérnek éhségét, sem vizeknek szomjúságát, hanem az Úr beszéde hallgatásának éhségét és szomjúságát... futkosnak az Úr beszédének kereséséért és nem találják” (Ámos 8:11—12). Milyen jó tudni, hogy az Űr, az Örök Magvető, sohasem pihen, hanem szakadatlanul veti az Ő országának magvait. Milyen felemelő érzés, hogy minket bűnös embereket ebben a szent munkában munkatársul kíván. Mert magvetőn nemcsak az Urat s e földön nemcsak a lelkészt kell érteni, hanem akár a családi asztalnál, akár nevelő katedrán, akár templomi szószéken, vagy zöldasztal mellett, akár a világ országútján, vagy gyárban, boltban, mezőn — minden embert, aki azt akarja, hogy Krisztus legyen minden mindenekben. Felséges kitüntetés ez az egyetemes papság elvénél fogva, nemcsak az elhívott lelkészeknek, hanem az ordináció nélküli papoknak, vagyis minden hívő keresztyén embernek, hogy részesei lehetünk a Mennyei Gazda magvető, életet teremtő munkájának, s így a reformáció örök munkatársai lehetünk. A mag, amit vetnünk kell a reformátorok nyomán, a legnemesebb, amit valaha gazda kitermelhetett, mert a Mennyei Gazda saját Egyszülött Fiának szívét választotta ki nemesítő talajul és eső helyett annak piros vérével öntözte meg. Régi, nemesített mag az, amely örökéletet jelent az emberiség számára még akkor is, ha ég és föld elmúlnak. A reformáció örököseinek fel kell tenni a kérdést: Vájjon ezt a régi nemesített magot vetjük-e, a Krisztus igéjét, vagy "világboldogító” világnézeti divatos tanításokat? Az Ige Isten hatása az emberekre. Titokzatos, félelmetes, kiszámíthatatlan. Sohasem lehet tudni, hogyha az embernek az Igétől tüzet fogott a szíve, nem harapódzik-e el lángja bele a vesékbe, csontokba, öklökbe, s hogy honnan fog kitörni, mint feltartóztathatatlan égi vulkán, megsemmisítve és újjáteremtve maga körül az egész enyészetet. A középkor egyháza oly értetlenül, bambán és megvakulva állott az Ige csodálatos hatása előtt, mint a csínytevő gyermek az égzengés és villámlás vakító és megreszkettető félelme előtt. Az Igének nincs szüksége bíborosok, érsekek és püspökök jóváhagyására, az Ige a csecsemő szájában is Ige, ács Fiának, bányász fiának szájában is Ige, mely képes az óvilágot sarkaiból kiforgatni. Mert az Igének az Örökkévaló szája nyílik meg, hogy szóljon
