Erős Vár, 1966 (36. évfolyam, 1-10. szám)
1966-06-01 / 6. szám
ERŐS VÁR 5. oldal engedjenek mindenek ... Az ige és a tan teremtsenek egységet, vagy közösséget . . . Azért ne beszélj nekem) szerétéiről, vagy békességről, ha az ige, vagy a hit rovására megy.” Az ige tele van olyan üzenetekkel, amelynek summája ez: jobb külön Krisztussal, mint egységben Krisztus nélkül! Az ige így biztat minket Luther ajkán: Magányos sétáimon gyakran visz el az utam egy vályogból épített külvárosi házacska előtt A ház alig nagyobb, mint egy fecskefészek, az udvara pedig, — mely virágoskert is egyúttal, — mint egy gyufaszálakkal bekerített hársfalevél, Egyik sarkábam van a vályú, a másikban a tyúkól, — több sarka aztán nincs is, mert ez a hatalmas instrukció az egész belsőséget felemészti, földestől, udvarostól, melyben a kis kert mindössze két cserép muskátli részére hagy még talpalattnyi helyet. A házban szegény emberek laknak s mint már ilyen esetekben szokás: elég szép számmal. Az apán, anyán és a két nagyszülőn kívül még vagy hat darab kisebb-naigyobb unoka szökött felváltva megjelenni a küszöbön, pontos létszámukat épp olyan bajos volna megállapítani, mint a méhkas röpdeszkájának mé~ heilből az egész méhcsalád nagyságát. — Tudja az Isten, hányán vannak, hiszen a deszkára csak annyi jöhet ki egyszerre, amennyi elfér rajta, — és itt az udvaron se fér el több, mint nyolc méh és négy ember. A többi bent zsibong, él, izzad és dolgozik a vályogfalak között s kivárja a sorát, míg az (udvaron lévök be nem jönnek a lakásba — ők pedig azofe helyére nem tódulnak ki az udvarra, mert ugyanazon a helyen egyszerre nem lehetnek. A jó Isten azonban a tapasztalat szerint nem irgalmatlan az ilyen kis helyen elférő igénytelen emberekkel szemben, sőt többnyire jobban szereti őket, mint akik a nagy helyet is keveslik. A csirkék és kacsák népei szaporodnak — igaz, hogy a hozzájuk tartozó emberek is. No, de mindegy, ügy is 'eshetett volna, hogy csak az embereik szaporodtak volna, a tyúkokat és kacsákat pedig elvitte volna a boramfivész. De nem! A derék szárnyasok rendben tojtak és a tyúkok boldogan ültet saját tojásaikon — sőt a kacsákén is. A tojásokhoz kenyeret is a“E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna, Minket meg nem rémítene, Mirajtunk nincs hatalma. E világ ura Gyúljon bosszúra: Nincs ereje már, Reá ítélet vár: Az ige porba dönti! (Folytatjuk) dott a Gondviselés, aztán a kenyérhez valami mellévaló is akadt. Ez a kis saját ház pedig, az udvarral, tenyérnyi kerttel és csöppnyi tyúkóllal már olyan boldogságérzést adott a tulajdonosoknak, hogy valamilyen formában valóban illett az emberi szív háláját a gondviselő Istennel szemben kifejezni. Ezt a házikó lakói meg is tették — mégpedig olyan formában, hogy az a legnagyobb mértékben felkeltette a járókelők kíváncsiságát és meghatottságát. Egy feszületet készítettek. A saját kezükkel. Magük hozták a fát a közeli fatelepről, — hogy pénzért-e, vagy kölcsön, ne kutassuk. A gerendát maguk gyalulták simára s miután a rövidebb részt lefűrészelték róla, — egy kis kerti fűrészszel —- szépen rásüllyesztették —• keresztbe — a hosszabbikra, megerősítették két rozsdás csavarral — s készen volt a kereszt. Hátra volt azonban az üdvözítő szenvedő testének képzőművészeti ábrázolása. A munka művészi része. Hát ez már sóikkal nehezebben ment-Mert az emberi arcot mindenképpen nehéz ábrázolni, hát még mikor egy Isten vette magára. Itt már igazán kettős istenséget kellett a művésznek kifejeznie. Egyik volt az, amelyet az emberi arcban fejezett ki a jó isten, (aki az írás szerint a saját képére teremtette a miénket), a másik pedig az az isteni áldozatkészség, hogy Krisztus Urunk nem átaUotta ezt az Isten képére teremtett emberi aroot újra a képére venni, holott mi ugyancsak lekoptattuk az isteni bélyeget róla, mióta az Atyától elfogadtuk. és nemcsak, hogy az arc, hanem a felfeszíttetés kínjától elgyötört test arányai sem akartak sehogyan se sikerülni. Vagy a kezek voltak túlhosszúak, vagy a lábak, vagy a törzs, vagy a nyak volt túl rövid hozzájuk. A verejtékező apa ki is fejezte abbeli nézetét a szuszogva segédkező nagyapa előtt, hogy úgy látszik, az emberi test felépítésén valami szabályszerűség uralkodik, pedig az ember azt hinné, hogy ezt az egyet még a bolond is eltalálja. — El ám! — dörmögte az öreg, — amíg nincs pamacs a kezében! — Végre mégis csak elkészült a nagy mű, de már abban igazán egyedül Krisztus Urunknak telhetett gyönyörűsége. — Egyedül ö érezhette a világon e mögött a 'gyarló műalkotás mögött a vallásos ihlet erejét és tisztaságát. Igaz primitív művészet volt ez, nem olyan, melyet némely modern, hajókkal megkent festők mesterkednek a vászonra ravasz naívsággal és alattomos iróniával, hanem a kérges tenyerek szívből fakadó himnusza, melyet a szív akkor énekel a leghangosabban, mikor a nehéz kezek a lehető legügyetlenebbül ütik hozzá a taktust. A ház apraja-nagyja áhítattal állta körül az Üdvözítő pléhböl kimetszett testét, azután közs erőfeszítéssel keresztre feszítették. Beütöttek egy nagy cigányszöget a jobb tenyerébe, másikat a balba, egy harmadikat az egymásra illesztett lábfejébe. A 80 esztendős nagymama úgy sírt ezalatt az ajtóban (mert az udvarra már nem fért ki), mintha ő lett volna Pontius Pilátus felesége s az ura Krisztus Urunk valóságos testébe verte volna a szegeket. A családanya nem sírt, csak arcához szorított ökleit morzsoligatta — s hátul magasra csippentett szoknyája csendesen reszketett a belső megindulástól, _ amire a két legkisebb gyerek a szíve mélyéig megrendülve figyelmeztette egymást. Ezek után már csak a kereszt felállítása volt hátra. Megtörtént ez is . . . Felállították a kis udvar közepére, beszórták a térdeplőjét virággal s elmondtak érte (vagy jobban mondva a maguk kis életéért) egy csendes Miaiyánkot . . . Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma De szabadíts meg a gonosztól! . Most már a férfiak is könnyeiken keresztül néztek fel arra a szomorú arcú lelki fájdalomra, aki a munkát, sorsot, és kenyeret szabja s ezt is, azt is el tudja árasztani a csillagos ég minden áldásával. A család gyöngébb szívű tagjai csendesen sírtak (ki az udvaron, ki a szobácskábán) s ez olyan szép jelenet volt, hogy még az üdvözítő arca is megszépült tőle, holott ebben az átváltozásban semmi része nem volt a mű festőjének. A járókelők arca is megszépült, kiült yú a lélek s mély emberi megértéssel ezt suttogta: — Bizony, ti födhözragad; szegények, (Folytatás a következő oldalon) MARÓTHY JENŐ; Családi feszület
