Erős Vár, 1966 (36. évfolyam, 1-10. szám)
1966-02-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 3. oidal (Folytatás az előző oldalról) gyenjogú testvérként fogadnának, legalább is annyi megértéssel, amint azt a zsidókkal cselekedték. Mi tisztában vagyunk azzal, hogy a közel négy és félszázdos gyűlölet magvetését a római katolikus közvéleményben nem lehet sem pápai rendelettel, sem zsinati határozattal gyümölcstelenné tenni. Senkitől sem várhatjuk azt, hogy maga alatt vágja a fát. Bő tapasztalataink vannak arról, hogy a hatalom mindig a maga igazságát hangoztatja és külön tudjuk választani a hivatalos állásfoglalásokat a laikus közvéleménytől — mégis a keresztyén egységre vonatkozó reménységünk igen messzire tolódott ki. Pedig Németországban és máshol is: a világba szétszórt magyarok, felekezeti különbség nélkül, boldogan tapasztalták, hogy egyetlen menekült katolikusnak, vagy protestánsnak a számára sem volt kérdés, vagy szenzáció az, amikor egymás istentiszteletein RENDSZERESEN ég lelki haszonnal, áldással részt vehettek. Az amerikai intranzigens római katolikus egyházfegyelem, akik idekerültek, már leszoktatta erről őket, de nem feledték el a németországi amerikai fogolytáborokban szenvedő magyarok, hogy milyen sokat jelentett a római katolikus hadifoglyoknak a protestáns istentisztelet és a protestáns hadifoglyoknak a római katolikus mise. Ez már nem is egységre való hajlandóság, hanem maga az igazi lelki — egység volt! Az első világháború alatt ■— aiz olasz frontra menet — tavaszszal a Karsztokban láttam azokat a nadrágszíjjszerű humuszos gabonaföldeket, amelyeket — nagy értékük miatt —- deszkakerítéssel választottak el. Mikor ősszel ugyanazon az úton jöttem vissza, eltűntek a deszkakerítések, mert a közben felnőtt és megérett gabona eltakarta. Közöttünk, keresztyén felekezetek között még kirívóan látszanak az elválasztó kerítések s ez azt igazloja, hogy keresztyénségünk nem érett még meg a keresztyén egységre! Olvasás közben (Az alábbi cikket “Progresszív katolicizmus címen Nyisztop Zoltán római katolikus újságíró írta a külföldi magyar katolikus papság hivatalos lapjában, 1965 karácsonyán. Mi is sokat tanulhatunk belőle.) A francia katolicizmus, amelynek virágoskertjében mindig folyik valami keresztezési kísérlet, ez alkalommal valami hibrid virággal lepte meg a világot. A progresszív katolicizmus a francia katolicizmuson belül valóban testet öntött s máris szenvedélyes vitákat váltott ki, amelyekben a papa nyíltan állást foglalt a megtámadott francia püspökök mellett. A progresszív katolicizmus nem elvi kérdésekből, teológiai vitákból indult ki, hanem a fiatalabb papság gyakorlati magatartásából. E- zek a változások eleinte csak ösztönös alkalmazkodások voltak, de ebből lassanként elvi állásfoglalás lett s a tünet tömeges mozgalommá vált. Hogy mi a mozgalom lényege nehéz meghatározni, csak az látható, hogy a “korszerű hitvédelem és apostolkodás” jegyében jelenik meg. De nem módszerkérdésekről van csak szó, hanem a katolicizmus értelmezéséről s arról, amit az élő egyház gyakorlatának szoktunk nevezni. A progresszív katolicizmusnak a legjellemzőbb vonása s talán lényege is: ellenséges szembehelyezk.edés az eddig begyökeresedett katolikus mentalitással és gyakorlattal, úgy vélik, hogy a katolicizmus elkorcsosodott, egy halálra vált társadalom kereteivel azonos. Ha, fenn akar maradni: a munkás, a proletár színeit kell magára öltenie. A progresszív papok szemében egészen misztikus fogalommá magasztosult fel a munkás s annak bűvöletében szeretnék az egyházat átformálni. A proletárok megnyerésének kiinduló pontját nem a templomból, nem az igehirdetésből és a pásztorizáció ismert eszközeiből veszik, hanem a proletárokkal való sorsvállalásból. Jóban lenni a kommunista pártvezetőséggel, résztvenni szociális és szakszervezeti harcaikban és helyesléssel kísérni sztrájkjaikat. Ez a sorsvállalás ©" gészen odáig megy, hogy a progresszív papok a munkások felvonulásaiban és tüntetéseiben is résztvesznek, — egészen a letartóztatásig. Vagyis a munkások oldalán és pártján állani, még politikai síkon is, ha a helyzet úgy kívánja. A progresszív papok szerint — ez az a bizonyos dialógus a marxistákkal, csak a® a baj, hogy a marxisták ebben az egyoldalú szerelmi ostromban még semmi elvi engedményt nem tettek, viszont a papok, még Isten nevét sem említve (nemhogy az evangéliumot hirdetve) állnak ki tüntetőleg melléjük. Ott vannak gyalázatosán álcázott békegyűléseiken, nyíltan kiállnak a katonakötelességet megtagadó ifjak pártjára tüntetni és tüntetnek a baloldali diktatúrák sötét árnyékában a jobboldali diktatúrák ellen. Jellemző és elgondolkoztató tünet, hogy a szovjet csatlós államainak progresszív katolicizmusa a különböző, de egyhúron pendülő béke-papi mozgalmak mennyire megegyeznek a francia progresszív katolicizmus lapjainak beállításával, hangjával jellegzetes vesszőparipáival. Mint a gyermek az anyatejet, úgy szívják magukba azok szellemét azzal a szemforgató öncsalással, mintha nem is kommunista gazdáik és parancsolóik ukázát követnék, hanem az egyház legrégibb leányának a nagy francia katolicizmusnak mindig hódító szellemét. A progresszív katolicizmus alapjában véve a papi hivatásnak a félreismerése. A pap ugyanis, jóllehet részt kell vennie a világ és emberiség életében, fejlődésében, sőt harcaiban is, elsősorban a krisztusi megváltás szolgálatára van elkötelezve. Ha erről akár szívből, akár taktikából lemond, már feladta hivatásának lényegét. (*) Re n d e z d ELŐFIZETÉSEDET!
