Erős Vár, 1965 (35. évfolyam, 1-10. szám)
1965-05-01 / 5. szám
2. oldal ERŐS VÁR magyar evangélikus egyház e fontos szolgálati helyére elhívott fiáról, dr. Va.jta Vilmosról, noha más, az intézettel kapcsolatban kevésbbé fontos szolgálatokat végző személyek nevét megemlíti a cikk. Indítson ez bennünket, szabad földön élő magyar evangélikusokat Van-e nagyobb hálátlanság, mint azok áldozatának 'elfelejtése, akik életüket adták oda olyan értékek védelmében, amelyeknek a mai nemzedék gondatlan élvezője? Beteg, korcs lelkek volnánk, ha hősi halottak áldozatáról s áldozatukkal példázott hősi életszemlélet tanításáról hűtlenül elfeledkeznénk. Igaz, a mai korszellem nem kedvez az életáldozás hőseinek. A kényelem és biztonság imádatában élőknek eltompul az erkölcsi érzéke az önfeláldozás vállalása iránt. Ezért nem csoda, ha mindent csak anyagi haszna szerint értékelő mai uralkodó életfelfogás nem úgy adja meg a tiszteletet a, háborúban hősi halált haltak emlékezetének, mint ahogy azok azt megérdemelnék. A hasznossági elv alapján állók sohasem tudják megérteni és ezért igar zán megbecsülni azokat, akik örökértékek szolgálatában, a szabadság védelmében, honszerelmük tüzében áldozták föl életükét. A mindennek értékét csak pénzzel mérők, üzleti könyveikben nem tudják nyereségként elkönyvelni a másokért hozott életáldozást. Ezért az ilyen nem üzleti jellegű vállalkozásnak nincs előttük megfelelő becsülete. Nem csoda, ha az ilyen gondolkodásúak lelkében nem tud visszhangot kiváltani az egész világért életét feláldozott Krisztusnak ez a kijelentése: “Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az életét adja barátaiért.” Az anyagi biztonság szerelmétől megmámorosodottak erkölcsileg erőtlenné válnak olyan szeretet gyakorlására, amely őket önfeláldozásra tudná bírni. A kényelem párnáin Szendergők elpuarra, nogy mégjobban megbecsüljük értékeinket és imáink szava foglalja magába Vajta Vilmos testvérünket, hogy szolgálatával a jövőben is bizonyságot tehessen arról: hűen sáfárkodott a rábízottakkal. hultak, csak az élvezeteknek s anyagi javak hajszolásának élők lelkében nem tud gyökeret verni a hősi életszemlélet. Az ő gondolkodásuk mérlegén semmi súlya sincs a hősi áldozathozásnak. Ezért az ilyen lelkeket könnyen hatalmába tudja keriteni a humanista jelszavak burkolt célú propagandája és elhiszik a maguk megnyugtatására, hogy a hősi halottakról való megemlékezés, háborús uszítás. Ennek a következménye az a fejetetejére állított okoskodás, hogy azért van háború, mert van hadsereg. Le kell szerelni a hadsereget s akkor nem lesz háború. Mintha csak azt mondanák: azért van rablás, mert van rendőrség: azért van tűz, mert van tűzoltóság. — Csak szereljük le a rendőrséget s egyszerre megszűnnek a bűnesetek, csak szüntessük meg a tűzoltóságot s nyomban vége lesz a tűzeseteknek. A keresztyénség azt tanítja : azért van háború, mert van bűn. A bűn az oka a háborúnak. Ezért a bűn ellen kell harcolni az evangéliummal s a bűn megfékezését kell szolgálni minden állam hadseregének. A keresztyénség az evangélium alapján sohasem teheti magáévá a különböző emberi bölcselkedéseknek hadseregellenes felfogását. A keresztyénség, ahogyan sohasem állhat semmiféle háborús uszítás, "békeála,rcú” viszálykeltés vagy nyíltan háborút hirdető politika szolgálatában, éppenúgy nem lázíthat sohasem a hadsereg ellen. Nem lazíthat, mert tudja, hogy a nemzet hadsereg nélkül fegyelmezetlen, és erőtlen tömeg, kiszolgáltatottja más népek prédaéhségének. Ezért, amikor hősi halottainkról emlékezünk, nem vérszomjas, “háborús bűnösök”-et dicsérünk, hanem a hadiélet parancsaiban is Isten akaratát meglátó, annak engedelmeskedő hősöknek adjuk meg az őket megillető tiszteletet. Hálás szívvel adózunk a csillagsávos amerikai lobogó ©lesett hőseinek. Az ő áldozatuk megvédte és átörökítette azt az emberséges amerikai közfelfogást, amely bármely országból vallási, politikai, gazdasági okok miatt kikényszerültek előtt mindig megnyitotta kapuit. Az ő önfeláldozásuk tette lehetővé, hogy itt Amerika területén élvezhetjük azokat az emberi sza(badságjogokat, amelyek hiánya miatt nem leli ma a magyar honját a hajában. Amerika hősi halottal iránt a hála, a magyar hősi halottak iránt pedig a hűség indít és kötelez emlékezésre. Hűségünk melengető szeretete őrzi lelkűnkben azoknak az áldozatát, akiket honvédsorsuk, szabadságharcos kötelességteljesítésük népünknek ezredéve ostromlott bástyafokára állított s akik vérükkel áztatták küldetésük útját. Ezekről azon a földön, amelyért életüket áldozták, ma beszélni bűn, róluk emlékezni pártparancsolta tilalom. A gyász, a könny, a bánat, a kegyeiét is bilincsbe van verve azon a földön.Ott most csak a, megszálló, idegen hatalom katonáit szabad “felszabadító” hősökként ünnepelni. A hősök napját nem üneplik ma magyar földön. A virágos május csendjébe nem sír bele az ezredküi'tös “Imához”-hívó kürtszava. A szívünk azonban mégis imádsággal telik meg. Ezzel aiz imádságos lélekkel járjuk be a szelek szárnyán, mindenütt, bárhol a világon, megjelölt, vagy jeltelen sírokban pihenő, szabad, békés, magyar jövőről álmodó hőseink sírját. Imádságunk pergő gyönyszemeivel, emlékező kegyeletünk örökzöld koszorújával ékesítjük, két világháború hősi halottainknak, az 56-os szabadságharc gyermek-ifjú hőseinek, a szibériai haláltáborokban elpusztultaknak, a (Krónikás) „ Nyugosznak ők, a hős fiák... ” (HÖSÖK EMLÉKÜNNEPÉRE)
